Ugrás a tartalomhoz

vers – címke – 4. oldal

Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hallgatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjának. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet megtudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának első része.

Nyugodt vagyok, derűs és hallgatag. A mellkasomban más verse dobol.

Amikor megszülettem, a csillagok világítottak. Amikor kicsi voltam, a telehold világított. Mostanában napos napokon a nap világít. Amikor rossz idő van, a felhős nap világít. 

Ha rossz az idő, szomorú vagyok.

Honnan jő a kacagás? Pisztrángos patakból, tulipánkehelyből, kajszibarackmagból.

Egyszer folyóvíz légy nekem, homok, tűzszirmú kender. 

Volt egy úr, lakhelye Kászon, kabátja három vég vászon, haja, mint a láva, kalaptolla páva, félt, nehogy ósdinak látsszon.

Az Elefántok a lámpa hegyén Himbálnak talpig zárójelesen, Nem bántó éllel ormányuk helyén, Inkább várakozón, szünet-lesen.

2010-ben, születése 110. évfordulóján, összeállítást közöltünk Szabó Lőrinc (1900–1957) költészetének néhány meghatározó vonásáról, eleméről...