François Bégaudeau kortárs francia író, kritikus, forgatókönyvíró, énekes, színész, producer 1971-ben született egy nyugat-franciaországi kisvárosban, Luçonban. Sokoldalú személyiség, 1992 és 1999 között a Zabriskie Point nevű punkzenekarban énekelt, szerkesztette a legnevesebb francia filmes lapot, a Cahiers du Cinémát, játszott a saját regénye alapján forgatott filmben, és nem utolsósorban éveken át franciát tanított egy külvárosi iskolában. Olyan író, közéleti szereplő, aki nagyon tevékenyen és hangosan politizál – és soha nem megy el szavazni.

Az osztály / Entre les murs, 2008-as francia filmdráma • Forrás: cinemafrancais-fle.com

Az iskola amúgy nem a legerősebb, legnépszerűbb oktatási intézménye a városnak, külvárosi jellegű, elsősorban bevándorlók és szerényebb anyagi körülmények között élő szülők gyermekei járnak oda. A könyv/film arról is szól, hogy egy osztály lehet-e közösség, lehetséges-e igazi kommunikáció, megértés tanár és diák között, főleg ha nemcsak szerepük, hanem társadalmi, kulturális helyzetük is radikálisan különböző. A cím nem véletlen (bár angolul csak egyszerűen Az osztály címen fut): „a falak között” elsősorban az iskola falait jelenti, és a film, valamint a könyv cselekménye teljes egészében az iskolai falai között zajlik, mintegy hangsúlyozva az intézményre jellemző bezártságot. A valóságos falakon túl láthatatlanok is húzódnak, tanár-diák, tanár-tanár és diák-diák vagy éppen diák-szülő között is. Ráadásul a falak mindig kétértelműek: egyszerre jelentenek védelmet és fenyegetést.
Az osztályban, a négy fal közé bezárva a világ szinte minden tájáról származó, a francia társadalomba több-kevesebb sikerrel beilleszkedő nebuló megtalálható, arabok, feketék, ázsiaiak... tragikus mozzanatokkal, nehézségekkel teli történetekkel a hátuk mögött. A tanár a fegyelmezés és a barátságos közeledés közötti szűk mezsgyén egyensúlyozva próbál a falakon belül közösséget kovácsolni a társaságból. Ez a nagyon „színes” és nagyon különös osztály mégis olyan, mint minden osztály bárhol a földkerekségen, ezért (is) érdemes megnéznetek a filmet, amelyet  akár a YouTube-on is megtaláltok.

Csendben méregettek. Igyekeztem nem mosolyogni.
– Szóval írtok egy önarcképet. Tíz sorban, öt perc áll rendelkezésetekre.
Egy nullásra nyírt fiú jelentkezik. A pad fölött félig behajtva tartott lapja alapján megállapíthattam, hogy Szulejmánnak hívják.
– Miért kell ezt leírnunk?
– Minden osztállyal le szoktam íratni.
– Semmi értelme.
– Az az értelme, hogy jobban megismerlek benneteket.
És időt nyer vele az ember év elején.
– De a tanár úrról sem tudunk semmit.
Felírom a nevem a táblára.

Nagy kockás, kis füzetlap. Szulejmánnak hívnak. Az osztályban és az iskolában csendes és félénk szoktam lenni. De az iskolán kívül egészen más vagyok: izgatott. Többnyire otthon ülök. Csak bokszra járok. Később klímaszerelőként szeretnék dolgozni, s ki nem állhatom az igeragozást.
Kis füzetlap, nagy kockás, lyukasztott szélű. A keresztnevem Khoumba, de nem igazán szeretem. Szeretem a franciaórát, kivéve, ha a tanár egy nulla. A többiek azt mondják, hogy rossz a természetem, de ez attól függ, hogy tisztelnek-e vagy sem.
Jegyzetfüzetből tépett lap. A keresztnevem Djibril. A szülőhazám Mali, és nagyon büszke vagyok, mert az idén Mali játszik az Afrika Kupán. Libijával, Algérijával és Mozambikkal vannak egy csoportba. Nagyon szeretem az iskolámat, mert a tanárok nem nagyon szigoru, kivéve ha naon zajosak vagyunk. Kár, hogy el fogok menni, mert már harmadikban vagyok.
Lyukasztott szélű, apró kockás, nagy füzetlap. Fridának hívnak, 14 éves vagyok, és pont ennyi ideje élek Párizsban anyával és apával. Nincsenek testvéreim, de sok a barátnőm. Szeretem a zenét, a mozit, a színházat és a klasszikus táncot, amire már tíz éve járok. Később ügyvéd szeretnék lenni, mert szerintem ez a legjobb foglalkozás a világon, és fantasztikus dolog az embereket védeni. Ami a természetemet illeti, kedves vagyok és kellemes a társaságban, de a szüleim szerint túl sokat gondolkodom. Igazából néha ábrándozni szoktam, de azt hiszem, ez annak tudható be, hogy az Ikrek jegyében születtem.
Füzetből kitépett, nagy kockás lap. Dico a nevem, és nincs mit mondanom magamról, mert saját magamon kívül úgysem ismer senki.
Jegyzetfüzetből kitépett, vonalas lap. Sandra vagyok, és kissé szomorú, hogy vége a vakációnak, de azért örülök is, mert szeretem az iskolát, főleg a franciát és a törit, amikor arról tanulunk, hogyan építették fel az emberek azt a világot, amiben élünk. Még sok mindent el szeretnék mondani magamról, de a tanár úr mindjárt begyűjti a lapokat, és én nagyon jól meg szerettem volna írni, ezért csak nemrég fogtam neki, bocsánatot kérek a hibákér.
Apró kockás, spirálos füzetből kitépett lap. Tony Parker a legjobb kosaras. Ezér jáccik amerikába. Alacsony, de gyors és sok hárompontost dob. De igazából magas. Amikor a riporter mellett ált a riporter volt alacsony. Aláírás: Mezut.
Nagy kockás, lyukasztott füzetlap: Hindának hívnak, és tizennégy éves vagyok, és szeretek élni. Később tanítónő szeretnék lenni. Vagy inkább óvónő, az könnyebb, elég egy lap, egy filctoll, és egész nap elvannak. Jó, csak vicceltem, igazából nagyon szeretem a gyerekeket, és a szerelmes könyveket is.
Nagy kockás, kis füzetlap. Mingnek hívnak. Tizenöt éves vagyok, és kínai. Lakcímem: Rue de Nantes 34. szám, 75019, és a 4/2-be járok, ami nem túl könnyű, mert nem beszélem jól franciául. Jó pontjaim, hogy kedves vagyok és szorgalmas. Rossz pontjaim, hogy túl kíváncsi.
Félbevágott Canson rajzlap. A nevem Alyssa, tizenhárom éves vagyok, és gondok vannak a térdemmel, mert túl gyorsan nőttem. A franciaóráról még nem nagyon van véleményem. Néha tetszik, de néha úgy érzem, teljesen fölösleges olyan kérdéseket feltenni, amikre nincs válasz. Humanitárius szervezetben dolgozó orvos szeretnék lenni, mert egyszer találkoztam egy ilyen orvossal, aki mesélt a munkájáról, és én egyből tudtam, hogy nekem is ezt kell csinálnom. Többet nem mondok magamról, majd úgyis jobban meg fog ismerni.

(...)

Éjszaka nem aludtam jól, ők aludtak a padokban. Nyílt az ajtó anélkül, hogy kopogtattak volna, Sandra megjelent, és még a falak is remegtek.
– Jnapot.
Úgy hadarta a köszönést, mintha azt akarta volna értésemre adni, most nem ér rá magyarázkodni a késés miatt, már sietett is a terem hátsó felébe, sebesen maga mögött hagyva megszokott helyét Hinda mellett, aki nem igazán volt elemében ma, lehangoltnak látszott, szép fekete szeme most nem ragyogott. Sandra ledobta táskáját az asztalra, amelynél Soumaya addig egyedül ült a hátsó sorban, és lehuppant a Holidays in Ireland poszter alá.
– Miért nem a helyedre ültél?
– Azért, mert, tnárúr.
– Meggyőző magyarázat.
– Nem mondhatom el, tnárúr.
– Szigorúan titkos stratégiai információ?
– Hogy értve, tnárúr?
– Vagyis államtitok?
– Mi az az államtitok, tnárúr?
– Hát egy nagyon titkos titok.
– Az.
Aforizmát kellett írniuk az általános igazságot kifejező jelen idő segítségével. Gibran arcát tenyerébe temetve heherészett, mintegy Arthur visszhangjaként, aki arcát tenyerébe temetve heherészett valamin.
– Hallgatlak, Gibran.
– Tessék, tnárúr?
– Hallgatom az aforizmádat.
– A micsodámat, tnárúr?
– Az aforizmádat.
– Nem tudom, mi az, tnárúr.
– Ez volt a feladatod mára.
Kopogtattak. Trendi 89 Playground póló, Mohammed Ali lépett be.
– Mondtam, hogy szabad?
– Nem, tnárúr.
– De azért bejöttél?
– Kimenjek, tnárúr?
– Nem, maradj bent.
– Miért késtél?
– A liftünk, tnárúr.
– Lassú a lift?
– Nem, tnárúr. De egyfolytában elakad.
– Borzalmas lehetett.
– Nem, nem, nyugi van.
Zirnebnek már vagy két perce fenn a keze. Rózsaszínű kendő, fülében rózsaszínű műanyag karikák.
– Felolvashatom az aforizmámat?
– Ki vele.
– Nem vagyok biztos benne, hogy jó.
– Csak bátran.
– Csak figyelmeztetni szeretném, hogy nem biztos, hogy jó.
– Hallgatunk.
– Ami nem öl meg, az megerősít.
– Nagyon jó.
Mohammed Ali, Trendy 89 Playground, még jóformán le sem ült.
– Tnárúr, nem értek egyet. Például, ha eltöröd mind a két lábad, nem halsz meg, de nem leszel erősebb.

Huszonnégyből huszonkettő értette meg nagyjából, hogy mit jelent az „a lét értelme” kifejezés.
Frida. Love Me Twice fekete betűkkel a rózsaszín pólón.
– Azt akarja jelenteni, hogy mire való az ember.
– Jelentkezz, ha valamit mondani akarsz. Nos, mire való az ember?
A hátsó sorban a négy fiú nem figyel.
– Kevin, téged nem érdekel a lét értelme?
– A micsoda?
– Így szoktunk kérdezni?
– Hogy?
– Látom, téged nem nagyon érdekel a lét értelme.
– De igen.
– Akkor hát mi volna az?
– Tudom is én...
– Akkor figyelj arra, amit a többiek mondanak, hátha megtudod. Frida, meg tudnád mondani, hogyan adhatnánk értelmet a létezésünknek?
Frida nem keres, de talál:
– Mittudom én, például, ha hiszünk Istenben. Ez is egy módja, hogy értelmet adjunk a létezésünknek.
– Nagyon helyes. Akik hisznek Istenben, ebben találhatják meg létük értelmét. És akik nem hisznek, velük mi a helyzet?
Négyen ott hátul továbbra sem figyelnek.
– Kevin, mit mondhatnánk egy olyan embernek, aki azt gondolja, hogy a legjobb az volna, ha az ember azonnal golyót eresztene a fejébe?
– Fogalmam sincs.
– Hagyjuk, hogy megtegye?
Lydia jelentkezés nélkül válaszol:
– Annak van értelme, ha másokon segítünk.
– Jelentkezz, ha beszélni akarsz. Hogyan segíthetünk másokon, Lydia?
– Mittudomén, ha enni adunk nekik.
– Igen, helyes, értelmet adhatunk az életünknek, ha humanitárius mozgalmakban vagy hasonló dolgokban veszünk részt. És más módon?
– Dolgokat tanítunk nekik.
– Kiknek?
– A többi embernek.
– Tehát egy tanár életének van értelme?
– Persze, hisz neki küldetése van meg minden.
– Úgy érted, egyenesen ezért született a Földre?
– Nemtom, asszem.
Bal oldali sor, első pad, Dico, aki eddig távolságtartóan hallgatott, megszólal:
– Ez badarságokat beszél. Na most, tanár úr, ön már születése pillanatában tudta, hogy tanár lesz?
– Nem. Csak úgy két-három éves koromtól.
Lydia felé fordul:
– Na ugye, hogy ez itt badarságokat beszél?

(...)

Megkértem Khoumbát, hogy olvassa fel a szövegrészletet, ő azt válaszolta, nincs kedve hozzá.
– Ha van, ha nincs, felolvasod!
– Nem kényszeríthet rá, hogy felolvassam.
Tanúmul hívtam a többi huszonnégyet.
– Szerintetek hogy nevezik Khoumba magatartását?
– Tiszteletlenségnek.
– Pontosan, Kevin. De hát aki profi ebben, az tudja.
Khoumba tiltakozás helyett, mint szokott, morgott valamit maga elé érthetetlenül, amit a sarokból a lányok gúnyos vihogása kísért. Mivel nem jutott eszembe más, azt mondtam neki, maradjon bent az óra után.
– Frida, az előbb elkezdted a „perverz” szó jelentésének kifejtését. – I love Ungaro, közölte a lány pólója.
– Nem biztos, hogy jó.
– Mondd csak.
– Olyan valaki, akinek bizarr dolgok jutnak eszébe, ilyesmi...
– Tehát, ha mondjuk, meg akarom enni az Eiffel-tornyot, perverz vagyok?
– Nem, nem ilyen bizarr dolgokra gondoltam, nem is tudom...
A csengő hangja a levegőbe röpítette az osztályt. Szemem sarkából Khoumbát figyeltem, aki határozott léptekkel előjött letenni a katedrára az üzenőfüzetet, műbőr trikóján Nike Atlantic felirat, ajkai összezárva, mintha valami hétpecsétes titkot őrizne szájában. Megfogalmaztam a büntetés szövegét, hozzáfűztem még néhány sort a szüleinek. Száz sorban leírni, hogyan tanulja meg egy tizenéves mások tiszteletét, holnaputánra aláíratni. Mielőtt visszaadtam volna a füzetét, le akartam nyugodni egy kicsit.
– Egész évben így fog menni?
– Mi?
– Kérj elnézést.
– Miért? Nem csináltam semmit.
– Kérj elnézést. Nem engedlek el innen, míg nem kértél elnézést.
Pillanatig habozott, hogy megadja magát, és csatlakozik a barátnőihez, akiknek az arca felváltva bukkant fel az ajtónyílásban.
– Hát jó, nincs mért elnézést kérnem, nem csináltam semmit.
Hogy felbosszantson, megpróbálta kikapni a kezemből az üzenőfüzetet, amelyet visszatartottam, hogy felbosszantsam.
– Mit nem képzelsz? Tessék, tépd ki a karom, ha már itt tartunk.
Ismét lehúzta a rolót.
– Mi történt veled a nyáron, valami ocsmányságot hallottál rólam?
Durcáskodva kérdezett vissza:
– Miért mondja ezt?
– Nem értem, a tavaly jó barátok voltunk, kedveltél engem, az idén pokollá teszed az életemet, azt kell hinnem, valaki csúnyákat beszélt neked rólam.
– Anya vár.
– Arra vár, hogy elnézést kérj.
– Bocs.
– Hogyhogy bocs?
– Úgy, hogy bocs.
– Milyen bocs?
– Nem tudom.
– Mondd utánam: elnézést kérek a tanár úrtól, amiért tiszteletlen voltam.
– Nem voltam tiszteletlen.
– Várok: elnézést kérek a tanár úrtól, amiért tiszteletlen voltam.
– Elnézést kérek a tanár úrtól, amiért tiszteletlen voltam.
Gépiesen mondta, a meggyőződés legkisebb nyoma nélkül a hangjában. Mégis odanyújtottam a füzetet, amelyet fürgén elkapott, majd szökellve az ajtó felé vette az irányt. Mielőtt eltűnt volna a folyosón, még visszafordult:
– Nem gondoltam komolyan.
Utánairamodtam, de késő volt. Rebellis sziluettje már egy emelettel lennebb ugrált a lépcsőkön. Lemondtam róla, hogy akár utánakiáltsak. Visszatérve a katedrához olyant rúgtam egy székbe, hogy fejre állt. Négy vascső meredt a plafonra.

(...)

Dico lemaradt a többiek mögött a lépcsőn.
– Tanár úr, még lehetséges osztályt váltani?
– Inkább az osztály váltana Dicót.
– S az lehetséges, hogy a diákok leváltsák az osztályfőnököt?
– Na, igyekezz!
A többség már a fizikalabor előtt várakozott. Fridából áradt a szó, mint egy szökőkútból, a többiek pedig mohón itták beszédét.
– S akkor én azt mondtam, nem vagyok a kurvád, s akkor ő azt mondta...
– Gyerünk befelé.
Nem aludtam jól. Mohammed meglökte Kevint, aki, eltúlozva a lökés erejét, megtántorodott, beleütközött az ajtó mellett balról az első padba.
–Tanár úr, látta, hogy meglökött?
– Nem érdekel.
Dianka a katedra mellett ért utol.
– Tanár úr, nem tudtam beszerezni a könyvet.
– Mindenki be tudta szerezni, csak te nem?
Souleymane csuklyával a fején jött be az osztályba, megvártam, hogy helyet foglaljon.
– Souleymane, a csuklyát, légy szíves.
Fejét lazán hátradobva csúsztatta vállára.
– A sapkát is.
Úgy kapta le azt is, mintha egy kapucnit tolna hátra.
Dounia a fém tolltartója fedelében bámulta magát. Dianka még mindig ott állt.
– Tanár úr, nem nagyon nagy baj, hogy nem tudtam beszerezni a könyvet?
– Semmi gond, csak annyi, hogy a szokásosnál is jobban el leszel tévedve az órán.
Megkönnyebbülten, hogy ilyen jól megúszta a dolgot, hátat fordított, és szinte felborította Fortunée-t, aki most nem viselt szemüveget, és éppen Khoumba büntijét próbálta eljuttatni hozzám. Magam elé tartott tenyérrel állítottam meg.
– Mond meg neki, hogy tőle magától kérem.
Miután megkapta az üzenetem a barátnőjétől, Khoumba előrejött a hátsó fertályból, kezében a füzetlappal, amit szó nélkül ledobott a katedrára:

Souleymane csuklyában lépett be az osztályba.
– Souleymane.
Felém fordította a fejét, és látta, a fejemre mutatok, hogy értse, mit akarok. Pontosan leutánozott.
– És a sapkát is, kérlek.
Ez idő alatt Michael önként robbantotta szét a Hakimmal alkotott párosát azáltal, hogy a hátsó sorban foglalt helyet.
– Michael, teljes mértékben helyeslem a döntésed, aminek, remélem, a jobb viselkedés a célja. Jól gondolom?
– Igen, tnárúr.
Az osztály kuncogott. Az előtte álló padban Hinda kínosan hajtotta le a fejét, tenyerével eltakarva arcát.
– Csak ez motivált téged, egyetértünk?
– Igen, igen. Hogy ne beszélgessünk az órán.
Hinda még mindig a padlót nézte.
– És nem fogod, mondjuk, Hindát nyaggatni, ugye?
A magánhangzót hosszan elnyújtva nyomatékosította:
– Neeem.

Hinda a körmeit vizsgálta. Sandra a telefonját bámulta feszült figyelemmel.
– Tanár úr, beszélhetünk a merényletekről?
– Beszélni miről?
– Elegem van, hogy mindig az iszlamistákra fogják, mikor nem is lehet tudni.
– Azért elég nagy a valószínűsége, nem?
Mintha startpisztoly durrant volna, Mohammed-Ali és Soumaya rugóként pattant fel, és egymás szavába vágva kiáltozták:
– Miért mondják, hogy az iszlamisták voltak, ha nincsenek bizonyítékok, nem tudhatják, akkor hallgassanak, nem lehet tudni!
– És ez változtat valamit?
Mohamed-Ali a tiltakozó boly élére ugrott:
– Azt, hogy nem tudhatják, s kész.
Soumaya visszaelőzött:
– A szeptember 11-ét sem tudják.
Iman is beszállt a versenybe:
– Én örültem szeptember 11-nek.
Én meg annak örültem, hogy végre visszaverhetem a rohamot:
– Örültél háromezer ember halálának?
Mohammed-Ali ismét belelendült:
– Tnárúr, ne feledjük azokat se, akiket az amerikaiak ölnek meg Palesztinában meg minden.
– Oké, fogadjuk el, de egyszer ki kell lépni a bosszú ördögi köréből.
– De ha az amerikaiak muzulmánokat ölnek, normális, hogy a muzulmánok visszavágnak.
– Akkor is normális, ha ártatlan embereket ölnek meg?
Zajos tiltakozás fogadta szavaimat, de én csak a saját hangomat hallottam:
– Mondjuk, Pepitának hívnak, huszonnégy éves vagyok, és Madrid külvárosában lakom. Két kisgyerekem van, a fővárosban dolgozom, tehát felkelek hat órakor, hogy elérjem a munkásvonatot. És történetesen tavaly részt vettem az iraki háború elleni tüntetéseken, ahol a saját kormányom ellen tüntettem, amely az Amerikai Egyesült Államok szövetségeseként részt vett egy ország jogtalan megszállásában. Szóval, mint minden reggel, aznap is felülök a vonatra, elgondolkozom ezeken a dolgokon, az igazságtalan háborún, a gyerekeimen stb. Aztán egyszer csak bumm, és halott vagyok.
Akár egy mágus pálcája, szavaim tökéletes csendet varázsoltak a terembe. Sikeremen felbuzdulva folytattam:
– Egy kicsit én is olyan helyzetben vagyok, mint ez a Pepita. Reggel metrózom, sőt, három metrón is utazom, hogy ideérjek, és történetesen a kendőviselést tiltó törvényt is ellenzem. Ugyanakkor úgy tűnik, vannak, akik bombákat robbantanának Franciaországban, hogy a törvény ellen tiltakozzanak. És tessék, meghalok egy merényletben, mert valakik olyan törvény ellen tiltakoznak, amelyet én magam sem akceptálok. Hát nem csodás?
A varázslat ereje kitartott. Ebben a csendben Sandra szavai nagyon furcsán hangzottak. Különleges finomsággal, tisztán és csengőn:
– Akceptál? Az mit jelent?
– Akceptál, vagyis hogy elfogad, helyesel.
– De ha a franciák nem mondják ki, hogy nem helyeslik, az olyan, mintha helyeselnék. Például a tanár úr... a tanár úr elmondta, hogy nem helyesli?
– Néha.
– Néha... az azt jelenti, hogy nem nagyon hallotta senki, és na... nyilván, az iszlamisták sem.

(...)

Chantal, Jean-Philippe, Luc, Rachel és Valérie az ovális asztal körül ültek, osztályértekezlet zajlott. A tanácskozást Chantal vezette mint osztályfőnök.
– Sonia... Mit gondoltok róla?
– Hm.
– Sohasem mosolyog, ez furcsa.
– Szerintem csak gátlásos
– De tavaly nem ilyen volt. Akkor mosolygott.
– Mit írjak be általános értékelésnek?
– Hm, hm.
– Legyen általánosan közepes?
– Ahha.
– Oké. Jusszuff?
– Ajjaj, Jusszuf.
– Nálad hogy viselkedik?
– Elmegy.
– És nálad?
– Éppen csak.
– Nem, nálam nincs gond.
– El kell különíteni, ennyi az egész.
– Az egyéni foglalkozásokon az ember idegeire megy.
– Úgy általában ki érzi úgy közülünk, hogy az idegeire megy?
– Én.
– Én.
– Igen, nagyon idegesít.
– Nem fér a bőrébe addig, amíg az ember erélyesebben rá nem szól.
– Igazából szétszórt, nem?
– Ahha, szétszórt.
– Rendben, szétszórt tanuló, változtatnia kell a viselkedésén. Lássuk Aghilest.
– Ajjaj, Aghiles.
– Hogy az milyen erőszakos!
– Tehát azt írom, hogy erőszakos?
– Talán kissé erős az, hogy erőszakos.
– És? Nem írhatjuk ezt? Ha egyszer erőszakos, azt kell beírni, hogy erőszakos, különben...
– Nem, esetleg azt lehet beírni, hogy „néha erőszakosan viselkedik”.
– Jó, rendben, akkor ezt írom. Oké, akkor lássuk Yannt.
– Ajjaj, Yann.
– Mintha egy idő óta kevesebbet zajongana.
– Ugyan már, csak amióta közeledik az osztályértekezlet időpontja.
– Gondolod?
– Hát persze.
– Akkor azt írom: túl sokat zajong az órán. És a munka?
– Milyen munka?
– Nem csinál az égvilágon semmit.
– Beírhatod, hogy éppen olyan keveset dolgozik, amilyen kicsi.
– Tudjátok, hogy szólítják a többiek?
– Nem, hogy?
– Mimi Mathynak.
– Ki az a Mimathy?
– Elég vicces, ami azt illeti.
– Nagyon találó.
– Ki az a Mimathy?
– Egy törpe színésznő.
– Á, értem.
– Lássuk Nassimot.
– Ajjaj, Nassim.
– Ő a legborzalmasabb az egész közül.
– Írjam azt, hogy szüntelenül zajong?
– Zajong és nyüzsög.
– De javult valamennyit, nem?
– Dehogy javult. Túl izgága.
– Nálam egyes.
– Írd azt, hogy sokat zajong és izgága, és semmi fejlődést nem mutat.
– Azt írhatom, hogy sokat zajong és izgága, de képes fejlődni.
– Nem, valami keményebbet kell ennél.
– Én úgy látom, hogy ez a fickó szétcseszi az egész osztályt.
– Pontosan, mit írjak az osztályról általában?
– Zajosak.
– Igen, erről van szó, zajosak.
– Tehát akkor egyetértetek abban, hogy az osztály túlságosan zajos és nem dolgozik eleget?

(...)

– Például az öltözet. Végül is miért öltözünk? Hogy ne fázzunk meg, hogy ne mutatkozzunk meztelenül. De az emberek nagyon hamar találtak egy harmadik okot is, azért is öltöznek, hogy tetsszenek, hogy kifejezzék az ízlésüket, a személyiségüket, olyan hatást keltsenek, amilyent szeretnének. És hogy hívják a divattervezőket, akik kitalálják a ruhákat? Stylistnak. Tehát ha gondunk van rá, hogy szépen öltözzünk, foglalkozunk a stílusunkkal... Ndeyé, hallgass már el! Nagy vonalakban a stílus mindaz, ami több annál, mint ami szigorúan véve hasznos. Nos, így van ez a nyelv esetében is. Elmondhatok valamit úgy, hogy megelégszem az átadni kívánt információval, például azt mondom: Franciaországban születtem. De elmondhatom ugyanezt stílusosabban is, például, hogy a sajtok vagy az emberi jogok hazájában születtem. Ez már stílus, rossz stílus, de azért stílus. És ennek érdekében egy eljárást alkalmazok, és ennek az eljárásnak van egy neve... Ndeyé, mit mondtam az előbb? Például, ha elmegyek a korcsolyapályára, megelégedhetek annyival, hogy körözök a jégen, mint mindenki, aki nem korcsolyabajnok. De a korcsolyabajnokok? Ők piruetteket csinálnak, tripla szaltókat satöbbi. Ndeyé, utoljára figyelmeztetlek! Hogyha Franciaország helyett azt mondom, az emberi jogok hazája, stílusalakzatot használok, és rengeteg ilyen stílusalakzat létezik. Amit példának felhoztam, azt körülírásnak nevezik. De vannak még. Tudtok ilyent mondani?
Mezut az óra elején még sírt valamiért.
– Az ige.
– Ugyan, Mezut, te is nagyon jól tudod, hogy az ige nem stílusalakzat. Az ige az csak ige. Nahát.
Alyssa tudja a választ, de jobban szeret kérdezni.
– Miért mondják a franciák, hogy ők az emberi jogok hazája?
– Mert így szokták mondani.
Bien-Aimé közbeszólása mentett meg.
– Tanár úr szokott korcsolyázni?
– Miért, te nem?
– Szerintem nagyon gáz, tanár úr.
A csengő nyomán szétrebbenő madárrajból Abdoulay alakja tűnt elő, aki négyszemközt szeretett volna velem beszélni.
– Tanár úr, osztályképviselőként szeretnék mondani valamit.
– Ó.
– Több osztálytársam bízott meg, hogy elmondjam.
Arra gondoltam, hogy meg akarnak kérni, vállaljam az osztályt a következő tanévben is.
– Az osztályértekezlettel kapcsolatban.
– Hallgatlak.
Nyugodt volt fehér-fekete csíkos felsőjében, az igazi vagány eleganciájával.
– Úgy gondolják, hogy túl sokat gúnyolódik.
– Ó, igen?
– Ahha, az osztályból néhányan úgy gondolják, hogy a tanár úr túl sokat gúnyolódik.
– De ki mondja ezt? Nem, nem akarok neveket hallani, de hányan vannak?
– Tu’omisén, páran.
– De mégis, a többség?
– Nem, páran.
– Oké.
– Viszontlátásra, tanár úr.
– Viszontlátásra.

(...)

Mintha egy légkalapácsot próbáltam volna kordában tartani.
– Hogy nevezzük azt, amikor az ellenkezőjét mondjuk annak, amit gondolunk, és közben megértetjük, hogy az ellenkezőjét gondoljuk annak, amit mondunk?
Indira szerelmetes tekintetétől kísérve Abdoulay olyan grimaszt vágott, mint akinek görcsbe rándult az agya:
– A t’nár úr kérdésétől megfájdul a feje az embernek.
Mezut ajka még piros volt a korábbi vérzéstől:
– Mi a kérdés, t’nár úr?
Mera új szemüveget viselt, és elfoglalta a teljes első sort.
– Nem az irónia?
– De, pontosan az. Amikor az elbeszélő azt mondja, hogy az európaiak emberségesebben bántak a rabszolgákkal, mint az afrikai törzsfőnökök, mert a bokájuknál, nem a nyakuknál kötözték meg őket, ez irónia. Mondjatok egy ironikus mondatot.
Polo tűnik fel a fedélzeten.
– Igen, Bien-Aimé?
– A tanár úr szép.
– Köszönöm, és az ironikus mondat?
– A tanár úr szép.
– Oké, értem, köszönöm a bókot.
Mera helyet, szemüveget váltott, de a Kookai tolltartó maradt a régi.
– Holnap a franciatanár hiányozni fog, ó, de kár.
– Ahha, ez az én napom lesz. Igen, Tarek, te mivel szeretnél kedveskedni?
– Az idén sok tollbamondásunk volt franciából.
Mezut az első padból, ahol ült, bedobott valamit a szemétkosárba.
– Mezut, ilyenkor engedélyt kérünk.
– Csak a piros tollam folyik...
Alyssa egyik kezével a teljesen szétrágott ceruzát tartotta, másikkal az égre mutatott, mintha arra várna, hogy megnyíljon.
– T’nár úr, a tévében mindig azt mondják, a sors iróniája, ez mit akar jelenteni?
– A sors iróniája dolog egy kicsit más. Olyasmi, amikor úgy érezzük, a sors szórakozik az emberekkel. Például fuldoklom, és a legádázabb ellenségem megmenti az életem. Érted?
– Mint valami bosszú, igazából?
– Ahha. Vagyis nem egészen. Mondjuk, hogy egy futballistát elküldenek a csapatától, a következő idényben leigazolja egy másik csapat, játszik a korábbi csapata ellen, és lő három gólt, és akkor a sportújságíró azt írja: a sors iróniája, kirúgott játékosa verte meg régi csapatát. Most már érthetőbb?
– Éppen ezt mondtam, egy kicsit olyan, mintha bosszút állt volna.
– Nem, nem egészen. A sors iróniája egy sajátos valami. Ráadásul sokszor helytelenül használják a kifejezést.
– Miért?
– Pont azért, mert sajátos eset.

(François Bégaudeau: Entre les murs. Gallimard, 2006 alapján fordította Szőcs Imre)