Damian és a csillagok tánca (1.)

Búzási Gyopár illusztrációja

A nikémadarak éneke

„Bolygónk és otthonunk, Serenitas egyik legrégebbi kolóniája az emberiségnek, és a legelső a régi kolóniák közül, amely kivívta függetlenségét. Mielőtt felszabadítóink a Serenitas nevet adták neki, bolygónk egy űrteleszkóp nevét viselte, amelyet őseink a Földről küldtek fel, és amely először megfigyelte ezt a világot. Mi volt a neve ennek az űrteleszkópnak? Kattints a helyes válaszra.

Damian türelmetlenül kattint. Kicsit idegesítik a könnyű kérdések, általában tudja a helyes válaszokat, de nem is érdekli annyira a vizsga, ahogy már az sem érdekli, hogy sikerül befejeznie ezt az évet vagy sem. Az utóbbi hónapokban valami furcsa kiábrándultság vett erőt rajta, ami egyre csak erősödik, mintha minden egy burok mögül nézne rá, ő pedig teszi a dolgát, de mintha nem is ő volna, csak egy gép, amelynek minden tettét előre meghatározott automatizmusok uralják.

A vizsgafülkében erős fülledtség, az rátesz még egy lapáttal. Alig várja már, hogy a végére jusson, és leléphessen innen. Valamit érezni akar, valami mást, távoli világok titkai izgatják. Lefekvés után órákig forgolódik esténként, arborai dzsungeleket, kék farkasokat és soha nem látott, tarkábbnál tarkább madarakat képzel maga köré, fejvadászok és kereskedők hívogatják csillagközi kalandokra, óceánvilágok bálnaénekét és sivatagi tábortüzek füstjét kelti életre képzelete a sötétben. Amikor pedig sikerül végre elaludnia, furcsa, olykor félelmetes és értelmezhetetlen álmok gyötrik reggelig, hogy szinte mindig kimerülten ébred.

Két napja töltötte be a tizenhat évet, és ha mást nem, annyit már biztosan tud, hogy ugyanolyan szar dolog tizenhat évesnek lenni, mint tizenötnek. Igaz, most már több dologhoz van legális hozzáférése, például vállalhat munkát, ihat alkoholt és szigorú feltételek (engedélyek, nyilatkozatok, sok kusza papírmunka) mellett el is költözhet otthonról. Mindez most nem érdekli.

– Meglátod, egy nap még polgármester lesz belőled. Az én kis csodabogaram. Apád büszke lenne rád. – mondta édesanyja, amikor felköszöntötte, hogy kínosan megöleljék egymást, aztán rohanjon is tovább. Anyja a városi tanács regnáló elnöke, már a második ciklusban szolgál, két éve újraválasztották. Számára semmi más nem létezik, csak a hivatása. A város mindenek felett. – Persze, ha büszke lenne rám, akkor nem szívódott volna fel egy nyomorult, vak hang nélkül négy évvel ezelőtt. Az öregnek eszébe se jutok. Biztos nagyon jól elvan valahol. Ahol nem kell senkinek megfelelni – morogta magában, ahogy anyja légvonalban távolodó taxiját nézte a teraszról.

A vizsgafülkéktől hosszú folyosó vezet a Történeti és Csillagászati Tudományok Iskolájának fő teréhez, ahol a könyvtár, a régészeti múzeum és a csillagvizsgáló zárja be a háromszögű placcot. A Serenitas körül geoszinkronban keringő, hatalmas műholdiskola leginkább egy nagy űrkerékhez hasonlít. A folyamatos, egyenletes forgásából adódó centrifugális erőnek köszönhetően a szélső gyűrű belsejében (a kerék felnijében) fenntartja az állandó, normál gravitációs viszonyokat, középen viszont csökken a mesterséges gravitációs erő, ezért csak lebegve, hosszú korlátokba kapaszkodva lehet közlekedni. A szélső gyűrűben vizsgafülkék, tantermek, sporttermek, uszodák, bentlakások, konyha, kantin és irodák helyezkednek el, ezeket a folyosók (a kerék küllői) kötik össze a központi épületkomplexummal és benne a fő térrel (kerékagy).

A három épület között, az egyenlő oldalú háromszög átlátszó tetőburka alatt lebeg a város, Novoquia címere, rajta a mancsában levendulacsokrot tartó, szkafandersisakos oroszlán. A címer fölött a város és az iskola neve, alatta az iskola jelmondata: „Múltból jövőbe nézünk, jövőből múltba, de semmit nem látunk a tudomány nélkül.”

Semmit sem látunk a nagy jelmondatainktól, gondolja Damian, miközben ellebeg a placc közepén álló liftekhez. Zúg a feje. A lift a fő tér alatt elhelyezkedő Helyi Érdekű Űrállomáshoz viszi, ahonnan tízpercenként indulnak űrbuszok a novoquiai Központi Állomáshoz. Tíz perc, aztán negyvenöt perc, amíg leér Serenitasra, tizenöt perc a Központi Állomáson, amíg átvergődik a tömegen, 4-5 perc, amíg várni kell a buszra, még negyven, amíg a külvárosba ér, húsz perc gyalog a buszmegállótól Dolores néni házáig, az 135 perc, az több, mint két rohadék óra, számol idegesen a fejében.

Semmi kedve nincs hazamenni a fullasztó városközpontba. Ez az utolsó vizsganap az évben, anyja pedig még bő három napig biztosan nem lesz otthon, mivel ismét diplomáciai küldöttség érkezett a két legközelebbi bolygóról, Azarról és Rumiáról, illetve Rumia gázóriás testvérbolygójának holdjáról, a Saloméról. Valamiféle új konföderációs egyezmény létrehozásán fáradoznak, ez már a harmadik alkalom az elmúlt félévben, hogy újrakezdik a tárgyalást.

– Salomé kicsi, erőforrásai minimálisak, egyet kivéve, ami számunkra is becses, a kékcirkónium. Kékcirkónium borítja minden egyes csillagközi hajónkat. Ez a fém kétszáz millió évet is elbír. Salomé diplomatái végtelenül kedvesek, káprázatosan szépek, idegesítően karizmatikusak, és iszonyú körmönfontak és manipulatívak. Keveset akarnak odaadni, ám annál többet követelnek maguknak. Nagyon nehéz vitába szállni velük. Igazi ördögök – magyarázta anyja kimerülten egy öt napig tartó tárgyalás után.

Dolores néni anyja ikertestvére, akivel szinte semmiben nem hasonlítanak egymásra. A város szélén lakik, a vadon peremén, ahol a nikémadarak énekelnek, és egyáltalán nem érdekli a diplomácia és a politika. Mindent tud a csillagközi hajókról és a seftelésről. Van egy kis űrhajó-kereskedelme, amelyhez tartozik egy műhely és egy alkatrészüzlet is, de feketén meg lehet találni nála mindent, a kékcirkóniumból készült, saloméi kis házvédő totemektől a több száz éves, gyönyörűen kifaragott aranyzsályapipákig. A legjobb barátai „kétes múltú, mindenféle gyanús ügyletekben tobzódó kereskedők és fejvadászok”, ahogy anyja fogalmazott. Persze, Damian számára ettől csak még izgalmasabbá vált Dolores néni és az ő világa, ami anyjának csöppet sincs ínyére, de nem tilthatja el a gyermeket a nagynénjétől, „ha már az apja olyan csúful magára hagyta”.

– Anyád kezében tartja a várost, én az egész világot – mondogatta huncut mosollyal a nagynénje. Az ikrek csak nagyon ritkán, kétévente egyszer-kétszer keresték fel egymást, és olyankor szégyentelenül megrészegedtek és szenvedélyesen összevesztek. Ezek a találkák mindig legalább két napig tartottak, és a végén sokszor zokogva, egymásba borulva aludtak el. Damian tudta, hogy bár valamilyen elfojtott, furcsa módon, hosszú évek és közös történetek nehéz terheitől, sebeitől és titkaitól megviselten, de azért nagyon szeretik egymást. Ennek ritka találkáikon kívül semmilyen jelét nem mutatta egyikük sem. Megfejthetetlen rejtély Damian számára édesanyja, Mercédes és Dolores néni viszonya.

Kinyílik az űrbusz ajtaja, és kitódul rajta a tömeg. Damian nem akar ismerősökbe botlani, a földet nézi, amíg kiürül a busz, majd gyorsan besurran, és leül egy ablak mellé. Ahogy elindul az űrbusz, bent elhalványulnak a fények, és a speciális ablakoknak köszönhetően kint életre kel a galaxis. A Tejút, mint egy végtelen, fényes, fehér fátyol az éjszakai erdő mélyén, némán körbeöleli a mindenséget. Damian felteszi az okosszemüveget, és elmerül a galaxis világában.

Ha a szemüveggel ráfókuszál egy csillagra, akkor a lencsén megjelennek a csillag adatai. Azarra, az égbolt egyik legfényesebb csillaga, az azariak napja. Három lakott bolygója van, amelyek közül Azar a legnagyobb. A másik két bolygó, Zarathustra és Arbora az azari föderációhoz tartozik. Azar népessége 12 milliárd fölötti. Zarathustra: 3 milliárd. Arbora: 900 millió.

Nunu, Dolores néni egyik barátja és kollégája arborai. Damian imádja a történeteit. Egyszer mindenképpen el akar jutni Arborába, ahol az emberek az Erdő Szelleméhez imádkoznak és beszélnek a madarak nyelvén.

Kicsit arrébb, a káprázatos fátyol egy másik fényesebb csillaga: Nuovo Rumia. Egy lakott bolygója van, Rumia, népessége 15 milliárd fölötti. A csillagtól számolva a harmadik. A hatodik bolygója egy gázóriás, Rasputin. Három hold kering a Rasputin körül: Anastasia, Selené és Salomé, amelyet sokan úgy emlegetnek, hogy a „Rasputin drágaköve”. Salomé népessége 2 milliárd, népe felszín alatti, mesterséges oxigénnel tömött városokban élt.

És kicsivel Nuovo Rumia fölött, egy alig látható pontocska Sol, a Nap, az emberiség első csillaga. Egyetlen lakott bolygója Terra, a Föld, népessége 3 milliárd. – Valamikor, az idők kezdetén onnan indultunk el mindannyian – mondta egyszer apja, akinek a hangjára Damian jobban emlékszik, mint az arcára.

*

Búzási Gyopár illusztrációja

Dolores néni magára csapja pilótakabátját, kilép a hátsó udvarra és az eget kémleli. Serenitas két holdja, a Philemon és a Baucis vöröses színben izzik a késő délutánban. Dolores néni köp egyet a földre, és újra felemeli a tekintetét. Először csak kicsi pontocskákat lát, aztán, ahogy azok egyre fényesebbek, mögöttük a holdak fokozatosan kezdenek elsötétülni.

– Nunu! – üvölt fel.

Nunu előjön a műhelyből, kezét törölgeti egy ronggyal.

– Mi van, Dolli? Elgurult a gyógyszer? – kérdezi, de látva Dolores halálosan komoly arcát, ő is felnéz az égre. Azonnal megérti. – Megyek, és beindítom a hajót.

Dolores néni berohan a házba, az asztalon hagyott telefon már csörög. Mercédes hívja, az ikertestvére, a városi tanács elnöke.

– Dolli! Nincs itthon Damian. A vizsgája már két órája lejárt. Biztosan hozzád tart éppen. Vidd innen, minél messzebbre.

– Mi történt, Mirri?

– Elárultak. Alkut kötött Rumia és Salomé. Nem tudtunk megegyezni, elfajult a dolog. Azt hiszem, eleve erre játszottak rá. Hogy kitörjön a háború.

– Tudod, mit kell tenned.

– Tudom. Vigyázz Damianra.

– Jobban, mint az életemre – mondja Dolores néni és kinyomja. Mindig fel volt készülve erre a napra. Lemegy a pincébe, és félrehúz egy szerszámos szekrényt. Benyom egy követ, és kinyílik egy ajtó a falban. Végigmegy egy folyosón és egy kékcirkóniumból készült ajtóhoz lép. Megnyom egy gombot az ajtó mellett, és a gomb fölött megjelenik egy érintőképernyő, rajta számok, betűk és írásjelek. Bepötyög egy tizenkét jelből álló kódot. Az ajtón kigyúl egy zöld fény. Bepötyög egy újabb tizenkét jeles kódot. Újabb zöld fény gyúl ki. Miután a harmadik kódot is beütötte, és kigyúlt a harmadik zöld fény is, az ajtó halkan kinyílik. Belép a hatalmas raktárhelyiségbe, kigyulladnak a falakba és a plafonba helyezett égők, és megszólal egy kellemes, mély hang:

– Miben segíthetek, Dolores?

– Baj van, Totó. A Nikének fel kell szállnia – ahogy ezt kimondja, Totó, a mesterséges intelligencia azonnal teszi a dolgát. Aktiválja a szemközti falnál hibernáló négy munkásrobotot. A robotok azonnal dolgozni kezdenek: sorra kiviszik a bal oldali falnál sorakozó ládákat, szám szerint tizenhármat, aztán a jobb oldali falnál elhelyezett három nagyobb ládát is.

Ahogy kilép a hátsó udvarra, a nagy sietségben szinte feldönti az unokaöccsét, aki bámulja a sürgő-forgó robotokat.

– Mi történik, Dolores néni? – kérdezi csodálkozva Damian.

Dolores néni összeszedi magát, és rámosolyog.

– Megyünk egyet kirándulni, fiam. Jössz velünk. De sietnünk kell, hogy visszaérjünk, mielőtt anyád ránk küldi a novoquiai rendőrséget – kacsint egyet. De Damian előtt mégsem tudja leplezni aggodalmát és idegességét. A fiú még sosem látta így a nagynénjét.

– Nem vagyok kisgyerek, Dolores néni. Ne hazudj nekem. Hova megyünk?

– Jó. Ígérem, elmondok mindent, csak induljunk el.

– És anya?

– Anyád miatt ne aggódj, tudja ő is, mit kell tennie. Az imént beszéltem vele, tudja, hogy velem jössz.

A műhely mögött hatalmas hajóparkoló, ami az erdő széléig húzódik. Kisebb-nagyobb űrhajók sorakoznak a parkolóban, az egészen régi, bolygóközi és csillagközi modellektől az újabb, kétéltű hajókig (a kétéltű hajók kisebb csillagközi utakat is megbírnak, de elsősorban bolygóközi utakra tervezték őket).

– Azok micsodák? – kérdezi Damian, és felmutat az égre. Sok száz fény ég a keleti égbolton, és mintha fokozatosan egyre nagyobbra nőnének.

Abban a pillanatban felhangzik a nikémadarak éneke.

*

„A nikémadár Serenitas gazdag faunájának egyik legkülönlegesebb példánya. A kutatók sokszor több ezer fényévnyi utat is megtesznek, hogy élőben hallhassák gyönyörű énekét, amely napnyugtakor csendül fel. Feje aprócska, két, kitárt szárnya pedig olykor a két métert is eléri. Az ivarérett nikémadarak hossza rendszerint másfél méter. Kék, zöld és sárga színek dominálják leginkább tollazatát, de előfordul a vörös niké is. A hímek tollazatánál gyakoribbak a sötétebb árnyalatok. A régi babona szerint a vörös niké balszerencsét jelent, a citromsárga pedig szerencsét. A legenda szerint a nagy szabadságharcos, Gertrúd Hové nevezte el ezt a madarat nikének, amikor Serenitas kivívta függetlenségét. Régebbi nevük ismeretlen. A Niké a földi, görög mitológiában a győzelem istennőjének neve. Serenitas himnuszát a nikémadár három szólama alapján komponálta a költő és zeneszerző Malabor Messina” – apja hangja, ahogy a természeti és történeti szócikkeket olvassa neki gyerekkorában, esténként, miután lefeküdt. Mindig ez ugrik be, valahányszor énekelni hallja ezeket a madarakat.

Mint egy túlvilági kórus, zeng, cseng, búg a madárének. Közben az alkonyatot kivilágítják a rohamosan közeledő fények.

Odaérnek egy ütött-kopott, régi hajóhoz, a nagyobbak közül. Vagy harminc méter lehet a hossza, magassága húsz, szélessége tizenöt. Az egyik oldalára valaki, valamikor nagyon régen hosszúkás, vörös betűket mázolt: NIKÉ. Alatta kisebb, kopott, fekete betűk: CIRKOSTELLAR 3042 – egy csaknem száz éves modell. A robotok már bepakoltak mindent, a felszállólétra tetején, a hajó ajtajában ott üldögél Nunu, és aranyzsálya füstjét eregeti egy mívesen kifaragott pipából, mintha az égvilágon semmi meg nem érintené.

– Damian! – kiált fel – hát te mit keresel itt? Jössz velünk?

De mielőtt Damian megszólalhatna, Dolores néni ráüvölt Nunura.

– Mi van, Nunu, pipázgatunk, hogy csapna beléd a villám! Segíts inkább a gyerekkel, te lusta dög.

– Jól van, főnök – nevet –, de vigyázz, kit hívsz gyereknek, mert ez a kis tolvaj még elviszi a szuperhajódat a segged alól... – és Damianra kacsint.

Miféle szuperhajó? Lehet, hogy csak ironizál – agyal magában Damian, miközben felmászik a hajóra. De közben jobban lefoglalja, hogy sejteni kezdi, mik azok az egyre növekvő fények az égbolton.

*

Miközben emelkednek, látni lehet, hogy nem csak az ő hajójuk hagyja el a várost. Tucatjával emelkednek fel az űrhajók.

– Mi lett az elhárítórendszerrel? – kérdezi Nunu.

– Szabotálták. Mirri árulásról beszélt. Salomé. És Rumia – mondja komoran Dolores néni. Damiannak zúgni kezd a feje. A növekvő, közeledő fényekre mutat, és kimondja szörnyű sejtését:

– Ostromdrónok. Megtámadták Serenitast?

Nunu és Dolores néni egymásra néznek, aztán mindkettő szó nélkül bólint.

– Anya...

– Anyád fel volt erre készülve. Nem fog baja esni. Biztonságos helyen van. Hagytam neki egy csillagközi cirkálót egy titkos helyen. Két hét múlva találkozunk vele az Oort-felhőben. Fel voltunk erre készülve, Damian.

Hirtelen megrázza valami a hajót. Ahogy lenéznek a távolodó városra, látják, hogy az ostrom megkezdődött. Sorra csapódnak be a drónlövedékek. Egyesek röptükben robbannak fel, azokat sikerült lentről kilőni. Aztán megjelenik két csillagközi vadászhajó. Salomé és Rumia címere díszíti az oldalukat. Sorra kezdik kilőni a felszálló, városból menekülő hajókat. Egyikük célba veszi a Nikét. Nunu elvigyorodik.

– Szeretnétek ti azt, rohadékok! – kiáltja – Védőpajzs-aktiválás! Damian, biztonsági övet bekapcsolni!

– Védőpajzs aktív – hangzik fel Totó, a mesterséges intelligencia hangja. A vadászhajó lövedéke felrobban a Niké áttetsző védőpajzsán.

– Na és most mutassuk meg, mit tud ez a régi tragacs! – mondja Dolores néni – Totó! Tizedfénysebesség, légkörhatár!

A Niké pörögni kezd, majd 0,1-es fénysebességre vált, és eltűnik a vadászhajók látóköréből. Damian hirtelen rezgést érez végigvonulni a hajón, ahogy bekapcsol a biztonsági mező, hogy szét ne nyomja őket az erős sebesség, aztán visszatérnek a normál viszonyok. Amikor a hajó lelassul a légkör felső határainál, Dolores néni és Nunu vigyorogva lepacsiznak. Damian csodálkozik. Jól tudja, hogy a régi Cirkostellar űrhajó-modellek nem képesek meghaladni a 0,01-es fénysebességet. Nunu látja zavarát, és rámosolyog:

– A te Dolli nénid az évek alatt titokban felpreparálta ezt az ósdi szépséget. Több lé van ebben, mint egy vadiúj, csillagközi Astra 700-as modellben. Egy igazi kis csoda ez a Niké.

*

Miközben elhagyják a légkört, Damian mereven néz le a füstölgő, lassan pici-pici ponttá zsugorodó Novoquiára, otthonára, ahol felnőtt. Nézi a várost és érzi, hogy ha egyszer viszontlátja is, már nem fog hasonlítani arra a világra, amelyet ismert, amelyet egyszerre szeretett és gyűlölt, és ahol tizenhat évét leélte. Nem merné bevallani magának sem, de mintha megkönnyebbülést érezne.

– Hová megyünk?

– Tudok egy jó helyet, ahol megbújhatunk egy darabig – mondja Nunu és kacsint.

(folytatjuk)