Damian és a csillagok tánca (10.)

Búzási Gyopár illusztrációja

Kalitkába zárt madár

– Miről énekelnek a szélmadarak, Stefan? – teszi fel a kérdést hirtelen Damian újdonsült arborai barátjának. Jóval pirkadat előtt elindultak a városból, Novo Clujból, ahol Nunu született, és ahol jelenleg Damian is él. Novo Cluj egyike Arbora öt városának, amelyek létezését megtűrte az Erdő Szelleme. Azért keltek útra ilyen korán, hogy megtegyék az utat a keleti járáson át a Bíborhegyig, és felkapaszkodjanak a hegygerincre, onnan megnézhessék a napfelkeltét, amiről Stefan azt mondta, hogy aki látja, annak szeme soha többé nem tekint a világra úgy, mint azelőtt. Damiannak megvannak a kételyei, de igazán szeretné, ha valami valóban megváltozhatna benne, és kimozdítaná a tompa önundorból és szorongásból, ami eluralkodott rajta. Reménykedik, hogy ha egyéb nem, legalább a környezetváltás és a hajnali frissesség, ha rövid időre is, de enyhíti a mellkasában érzett nyomást.

Stefant az első napokban ismerte meg, egyik hosszú sétája közben, és rögtön a szívébe zárta. Már órák óta bolyongott az erdőben, űzték a gondolatai, a sötét felhők. Hirtelen az az érzése támadt, hogy figyelik. Bárhova nézett, nem látott senkit, mégis érezte, hogy nincs egyedül. Akkor vette észre, hogy egy ideje elhallgattak a madarak, de még a szél is elcsitult. Fojtogató volt a csend. Mintha a bokrok és a fák is őt figyelnék, visszatartva lélegzetüket. Arra gondolt, ideje volna visszafordulni, de tudatosult benne, hogy nem találna már vissza a városba, eltévedt, fogalma sincs, hol jár. Ahogy a szíve egyre hangosabban kalapált a halántékában, rémülten kapkodta a tekintetét. Érezte, hogy elfogy a levegő. Akkor látta meg a farkast.

Körülbelül tíz méterre tőle, egy nagy tölgy alatt ült. Szürkéskék bundája ezer árnyalatban csillogott az alkonyati fényben. Sárga szemével egyenesen Damian tüdejébe nézett. Damian érezte, hogy megnyílik alatta a föld. És hirtelen kettő, három, négy, öt farkas jelent meg körülötte, felborzolt szőrrel vicsorogtak rá. Levegő után kapkodva próbált kiabálni rájuk, hogy engedjék elmenni innen, de alig jött ki hang a torkán.

Hirtelen hosszú füttyentést hallott, és a körülötte lévő farkasok elszaladtak. Csak az első maradt, ugyanott ült, ahol meglátta, és továbbra is igézőn nézett rá. Volt valami ismerős azokban a sárga szemekben. Damian térdre esett. Érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a mellkasából, és elszalad a többi farkas után.

– Ne félj. Lélegezz – mondta valaki, és a vállára tette a kezét. Felnézett. Egy fiú állt mellette, alig tizenhárom éves. Bozontos, fekete, göndör haja alól barna bogárszemekkel nézett rá mosolyogva. Mogyorószínű bőre az erdőlakók kék színeivel volt telepingálva, vászonnadrágja oldalán kés, másik kezében faragott bot, oldalán tarisznya. Botjával a farkas irányába bökött:

– Ő Silvia, az egyik legöregebb anyafarkas. Csak üdvözölni akar, de a gyermekei bizalmatlanabbak az idegenekkel. Főleg akkor, ha érzik, hogy félsz. Egy kicsit bepánikoltál. Mély levegő!

Damian szaggatottan nyelni kezdte a levegőt. A harmadik lélegzetnél már tisztulni kezdett a feje.

– Csak pánikroham, semmi baj nincs – mondta a fiú. – Így. Nézz körül. Minden rendben, a helyén. Látod? Nagyon jó. Most nézz rám. Semmi baj nincs. Csak lélegezz. Ez az!

Silvia, az anyafarkas vakkantott egyet, mintha nyomatékosítani akarná a fiú szavait.

– Köszönj neki. És ne félj tőle, ne feledd, ő is csak köszönni akar. Most elengedem a vállad, de itt vagyok melletted. Ne félj, lélegezz nyugodtan, és állj meg erősen a lábaidon, meg akar ölelni, és elég súlyos a vén lány. Tárd ki a kezed és mutasd meg neki mind a két tenyered, akkor tudni fogja ő is, hogy barát vagy.

Damian még mindig iszonyúan félt, de a pánik alábbhagyott, a fiú hangja megnyugtatta. Vagy az, hogy megfogadta a tanácsát, és visszakapta a levegőt. Érezte, hogy valami kiváltságos dologban van része. Hogy ami vele történik, az valami ősi, ami többről szól, mint ő.

– Szia, Silvia. Damian vagyok – mondta és kitárta karjait. Silvia újra vakkantott, és szaladni kezdett felé. Damian behunyta a szemét. A farkas a vállára tette két hatalmas mancsát és megnyalta az arcát. Félve kinyitotta a szemét. – Szia, Silvia – mondta újra, és érezte, hogy megindulnak a könnyei. Az anyafarkas sárga szemében jóságos tüzek égtek. Újra vakkantott egyet, azzal visszaereszkedett mellső lábaira, és elindult a tölgyfa irányába, ahol az imént ült. A fánál visszanézett, és még egyet vakkantott.

– Tetszel neki. Meg akarja mutatni az otthonát. Gyere – mondta a fiú, és elindultak Silvia után.

– Stefan vagyok – mondta később. A tarisznyájából elővett egy almát, és odaadta Damiannak. – A városi barátaim Mauglinak hívnak.

– Szia, Stefan... – mondta Damian még mindig megrendülten, mint akit megigéztek. Némán követte Silviát és Stefant. Az alma a világ legfinomabb almája volt. Minden harapásnál érezte, hogy lassan visszatér belé az élet. Közben újra megjelent a többi farkas, óvatosan szaglászva közeledtek hozzá, aztán egyre vidámabban, játékosabban ugrándoztak körülöttük, csóválták a farkukat. Damiannak megtelt melegséggel a szíve. Mintha egy kalitkába zárt madár szabadult volna ki a mellkasából, és nyomában ott maradt a hála, mint egy örökmécses.

Az anyafarkas körbevezette őket az erdőben, megmutatta a patakokat, sziklákba nyíló üregeket, napfényes réteket, millió éves fákat a környéken. És közben mesélt róluk – szavak nélkül, de Stefan mintha ismerte volna a gondolatait, és lefordította őket Damiannak: Testvérek, hosszú utazás, itthon, vér, szarvasok futása, emberek, emlékezés kútja. Felejtés sötét üregei. Hosszú utazás, hosszú ének, tekeredik, tekeredik. Kitárja karjait az egek felé a fa, tánc, tánc, csillagok. Tekeredik az ég felé a fa, egymáshoz érnek a csillagok. Testvérek, te is testvér, én is testvér.

– Testvérek – mondta boldogan Damian. A nap végén Silviával, Silvia gyermekeivel és Stefannal együtt üvöltve üdvözölték a teleholdat. Elkísérték Novo Cluj határáig. Attól kezdve Damian minden nap felkereste új barátait az erdőben. Stefan árva volt, a farkasok között nevelkedett, ezért hívták Mauglinak a városiak: néhány évvel ezelőtt Damian is olvasta azt az ősrégi könyvet, amely egy hasonló, farkasok között nevelkedett fiúról szólt, akit Mauglinak, azaz Békának hívtak. Több film is készült belőle, az volt a címe, ha jól emlékezett, hogy A dzsungel könyve.

Stefan két-három évvel fiatalabb volt nála – a fiú nem tudta a saját életkorát –, mégis mintha mindent tudott volna. Mindent, amit ő nem. Ismerte az összes állatot és fát. Beszélt a nyelvükön. Amikor hozzáért egy fa kérgéhez, annak ágai megrezzentek. Amikor énekelni kezdett, feltámadt a szél. Damian mérhetetlen vágyat érzett, hogy eltanuljon tőle mindent. És most itt ülnek a Bíborhegy gerincén, és várják a napfelkeltét. Előttük vörös, narancs, sárga, kék és lila színekben úszik az ég az erdők és hegyek fölött. A szélmadarak pedig egyre hangosabban rikoltoznak.

– Miről énekelnek a szélmadarak, Stefan? – teszi fel a kérdést hirtelen.

Stefan mélyet szippant a levegőbe, és rövid hallgatás után szólal meg:

– Fent van a végtelen ég, erdő van alatta, új nap jön új napra, új lesz majd az éjszaka. Az erdőt sok mindenki lakja, én az övék vagyok, és ők az enyém. Megvigasztalódik, aki fél. Megvigasztalódik, aki fél. Ez itt a barátom, Lombos Magányos Lomb, öreg tölgyfa, öreg, öreg tölgyfa. Figyelek rád is, Vesszőcske, Nyilacska, sok-sok karcsú mogyorófa. Ez itt Füvek Arca, a boldog rét, az pedig Zordon, öreg szikla. Ez a Tükröcske-patakocska. El fogok menni mindenhova. El fogok menni mindenhova. És egyszer visszajövök ugyanoda. Aru Aru, visszajövök ugyanoda.

Bíbor színekbe öltözve bukkan fel a hegyek mögött Azarra, Arbora napja. A madárének csendesedik, és Damian látni vél egy alakot lent, a völgyben, ahogy a fák között lépked. Szarvasra hasonlít, de nagyobb, és mintha áttetsző lenne a teste. Van is, nem is. Megdörzsöli a szemét. Stefan rámosolyog.

– Aru Aru bejárja a völgyeket minden hajnalban – mondja.

– Az Erdő Szelleme? Az ott tényleg maga Aru Aru?

– Nem mindenki láthatja. Ez nagy ajándék, Damian.

(folytatjuk)