Damian és a csillagok tánca (11.)

Búzási Gyopár illusztrációja

A Labirintus Szeme

A Felső Kapunál hagyja el Ithemba várost Aniya és a Holdőrség ötven tagja, köztük édesapja, Eduardo és Arek Magarian, Damian nagyapja.

A várost őserdő veszi körül – Hya rengeteg csodái közül az egyik. Ezek az őserdők a hold felszíne (vagy, ahogy a hyaiak mondják: a kéreg) alatt alakultak ki, de senki nem tudja, mikor és hogyan. Barna, sötétzöld, fehér fatörzsek és indák, sötétkék, neonzöld és skarlátszínű levelek, indigó bokrok. Virágok mindenféle formákban és színekben. Itt él a ktulu mókus, amely leginkább egy földi mókusra hasonlít, méretre ugyanakkora, de kék-fehér foltok borítják a testét és lompos farkát is; nagy, kísérteties, fehér szeme van, közepén aprócska, fekete pupilla.

Aniya szereti ezeket a kis kísérteteket, ahogy ő nevezi őket, és örömmel veszi észre, hogy amint belépnek az erdőbe, máris megjelennek a kíváncsi holdszemek mindenütt. Tisztes távolból kísérik a menetet a ktulu mókusok. Fáról fára, bokorról bokorra ugrálnak, és apró kurjantásokkal üdvözlik őket. Néha megáll egyik-másikuk, és pislognak a holdszemek. Aniya integetni akar nekik, aztán mégsem teszi, nehogy elrontsa az ünnepélyességet.

Valaki a ktulu mókus hangját utánozva kurjant a közvetlen közelében, és odafordulva Aniya csodálkozva látja, hogy az öreg Arek Magarian az, aki cinkosul rámosolyog. A mókusok erre még hangosabban, kórusban kurjantanak vissza. A menetből több holdőr is válaszol rá, és hamar zengeni kezd az erdő az egymást üdvözlő kurjantásoktól. Aniya felbátorodva integet a száguldó kis kísérteteknek, és úgy érzi magát, mint aki hazaérkezett. Melegség és játékosság oldja fel az iménti hideg ünnepélyességet.

Ahogy odaérnek egy indával benőtt sziklafalhoz, a kórus lassan abbamarad. A ktulu-mókusok is odagyűlnek, figyelnek a nagy holdszemek. Arek Magarian odamegy a sziklafalhoz, megfordul, és kinyújtja kezét Aniya felé:

– Hold gyermeke, halld hívásomat! Ha nem felelsz rá, akkor is a testvérem vagy, ahogy mindenki, aki itt összegyűlt. Ha felelsz rá, már nemcsak testvérek, hanem bajtársak leszünk.

Aniya érzi, hogy mindjárt cserben hagyják a lábai. Tompa fájdalmat érez a derekában. Átfut a fején, hogy eddig észre sem vette, mennyire izgul. Nagy levegőt vesz, előrelép, és megfogja az öreg holdőr kinyújtott kezét. A mókusok és a Holdőrség néhány tagja elismerő kurjantásokat hallatnak. Arek félrehúz néhány indát a sziklafalon. Egy kör van a kőbe vésve, a közepén tágra nyílt szem, benne egy kisebb kör, apró pupilla. Az öreg Magarian Aniya szemébe néz, és szelíd, dallamos hangon szólal meg:

• Ez itt a Labirintus Szeme. Amikor az Öt Varázsló és őseink először idejöttek, itt találkoztak a Hold Szellemével, aki, azt mondják, létrehozta a Labirintust. Itt elvesztették régi sorsukat, és újat kaptak. Itt váltak a senki gyermekeivé, hogy a mindenkié lehessenek. Itt szólalt meg a Mindenség, mint egy ígéret. Készen állsz rá, hogy elveszítsd a sorsodat, Hya gyermeke?

Aniyának hatalmasakat dobban a szíve, érzi, ahogy hasogat a feje, szinte szétreped a koponyája. Behunyja a szemét, nagy levegőt vesz. Ahogy lassan, nagyon lassan kiengedi, érzi, hogy a szíve lelassul, és a fejében a dobogás, mint a hajnali tüzek, elcsendesedik, visszahúzódik.

– Készen állok – mondja, miután kinyitja a szemét.

A ktulu mókusok közben apró, fehér, gubószerű gombákat gyűjtenek a lábuk elé. Arek leül a kis gombakupac mellé, és int Aniyának, üljön le ő is. A mókusok visszahúzódnak, de egyikük, akinek fél arcát nagy, kék folt borítja, ott marad mellettük, és hozzábújik Aniyához. Aniya megsimogatja, és mosolyogva felnéz, apja tekintetét keresi. Eduardónak világít a fehér fogsora, ahogy visszamosolyog rá. Úgy csillog a szeme a büszkeségtől, mint akit megérintett a Mindenség. Az öreg Magarian megköszörüli torkát. A ktulu mókus letelepszik a gombakupac mellett, fülét hegyezi.

– Akkor mondd utánam a Holdőrség esküjét:

Amint kimondja az eskü utolsó szavait, megmozdul alattuk a föld. Aniya a sziklafalra néz, és látja, hogy ahol az imént a kőbe vésett szem volt, barlang nyílt a sziklában.

– Hya gyermeke – mondja Arek, majd rámutat a mellettük ülő ktulu mókusra –, ő lesz kísérőd és védelmeződ a Hold Szelleme előtt a Labirintusban. Oszd meg vele a holdgombát, hogy láthasd azt, ami volt, azt, ami van, és azt, ami még nem jött el.

A ktulu mókus kis fehér mancsával felkap egy darabot a gombakupacból, beleharap, majd leteszi Aniya elé. Aniya megköszöni, és megeszi. Ahogy ketten, leendő kísérőjével együtt elfogyasztják az odagyűjtött holdgombát, újabb elismerő kurjantásokat hallat körülöttük az emberek és ktulu mókusok színes kórusa. Miután megosztják egymás közt az utolsó gombát, felállnak. A mókus odamegy a barlang szájához, megáll, megfordul, nézi őket. Arek hangja szelíd és dallamos, de Aniya árnyalatnyi féltést vél felfedezni benne, ahogy beszél:

– Ez az út a tied, csakis a tied, Hya gyermeke, és nem veszély nélkül való. Vannak, akik nem térnek vissza közénk. Sorsodat nem ismeri senki, csak a Hold – vagy ő sem. Amikor visszatérsz, már új sorsod lesz és új neved. Bízz a Labirintusban, és bízz magadban. És ami még fontosabb, bízz kísérődben, mert önszántából választott ki téged, hogy osztozzon sorsodban. Légy bátor, Hya gyermeke. Itt búcsút veszünk tőled, testvérünk és bajtársunk.

Aniya utoljára apja szemébe néz, aki bátorító mosollyal viszonozza tekintetét. Azzal megfordul, és belép a barlangba. Kísérője kurjant egyet, amire a kinti kórus újabb kurjantásokkal válaszol. A kis ktulu azzal előreszalad. Aniya érzi, hogy iszonyatos félelem uralkodik el rajta. Három mély levegőt vesz, lassan ereszti ki őket. A harmadik után elindul kísérője nyomában. Mögötte bezárul a sziklafal.

A barlangot lebegő, izzó gömböcskék világítják ki. Aniya puszta kíváncsiságból megfújja az egyiket, az meg elszáll, mint a buborék. Hallott róla már, hogy a hyai labirintusokban vannak olyan helyek, ahol valamiféle organikus labdák élnek, és kivilágítják az arra vetődők útját, de még sosem találkozott velük.

Talán egy órája menetelnek befelé, amikor a kis ktulu eltűnik egy üregszerű nyílásban. Aniya körülnéz. Zsákutcába került, az egyetlen út az üregen át vezet. Bemászik hát kísérője után. Valahol az üreg végén fény szűrődik be. Négykézláb mászik a szűk, meredek üregben felfelé húsz-harminc méteren át, amíg eléri a fényt. Kimászik a nyíláson, leporolja magát, felnéz, és elakad a lélegzete.

Hatalmas csarnokban áll. Az oszlopok a végtelenbe vesznek, nem látja a csarnok végét, sem a felszínt. Mintha óriások jártak volna itt. Az oszlopokat mindenféle domborművek borítják. Réges-régi, elfelejtett történeteket ábrázolnak, Aniya nem sokat ért belőlük, bár felismeri a háromszemű kígyókat az álmaiból, amelyek körbetekerik az oszlopokat. Lába alatt mindenütt kőbe vésett csillagok és galaxisok, ameddig a szem ellát. És lebegő fénygömböcskék sűrű rajzása fölötte. A kis ktulu mellette ül a sziklafal oldalában, és kíváncsian néz fel rá nagy holdszemével. Aniya megsimogatja.

– Elena. Így foglak hívni – mondja. Kísérője egyet pislog, és a lány legnagyobb meglepetésére megszólal:

– Elena. Aniya, Elena. Tetszik.

(folytatjuk)