Damian és a csillagok tánca (9.)

Búzási Gyopár illusztrációja

Homályos álmok, zöldséges curry

Körülöttük kigyúlnak az éjszakai fények, és Luigi kutya mocorogni kezd a lábánál. Aniya némán nézi a Prae folyót, ahogy folyik egy mesterséges város mesterséges fényeinél a mesterséges gravitációban, egy hold kérge alatt. Hya, a Limbó, a feketepiacok feketepiaca, a szabad világok legszabadabbika, itt töltötte el eddigi életét, pontosan tizennyolc évet. Fejében összekavarodik a képzelete az emlékekkel és az álomképekkel.

Az öt varázslót látja, Hya alapítóit, az összeesküvőket, ahogy ülnek egy asztal körül Serenitason. Sárkánykígyók tekerednek a galaxis köré, szemük világít, csillagok születnek, ahogy megrázzák magukat, fekete lyukak nyelnek el lehulló tollakat. Az első földi telepesek felszállnak az első csillagközi hajóra, szemükben reménység, elszántság és őrület. Ahogy távolodnak, kételyek között nézik, amint Terra, a Föld apró ponttá zsugorodik a nyomukban, majd eltűnik szem elől. Valóra váló, iszonyú álmok. Az idő szűkül, aztán tágul. Lélegzenek az égitestek. Anyját látja, ahogy esténként az ágya mellett ül, és megsimogatja a fejét, valamit mesél a múltból vagy a jövőből. Szerelmek történetét, egymással háborúskodó családokét, rossz csillagállásokét. Hangját hallja, ahogy egy ősrégi földi költő, William Blake sorait idézi:

Weöres Sándor fordítása

Megpróbálja elképzelni, milyen lehet az élet egy bolygón, ahol van légkör. Végtelen, kék égbolt, tűző nap, gomolygó felhők, szelek, eső, hó. Milyen lehet egy vihar, ahogy hangosan, dörögve végigborul a tájon. Aztán elvonul, és csend van. Milyen lehet egy vihar utáni napfelkelte ebben a csendben? Vajon milyen viharokat látott William Blake? Végtelen homokdűnék, ameddig a szem ellát. Amilyen a tenger is lehet. Végtelen. Itt, Hyán, a kéreg alatt, semmi nem végtelen. Mindennek látszik a vége. Csak a labirintus kifürkészhetetlen. Csak a titok végtelen. Igen, a titok, gondolja Aniya, és Damian jut eszébe. Máskor enyhe irigységet is szokott érezni iránta, mert ő egy nagyobb, végtelenebb, színesebb világból jött, Serenitasról. Életét a nikémadarak éneke kísérte. De most inkább úgy gondol rá: szegény Damian. Egyik napról a másikra háborús menekültté vált, kinyílt a világ, és azóta meg sem nyugodhat. A nikémadarak elhallgattak, és most a bizonytalanság kíséri életét. Titokban él és titkok veszik körül.

Behunyja szemét. Luigi helyezkedik, nyögdécsel kicsit, aztán elhallgat. Zúg a Prae folyó, mögötte csendesül a város. Felrémlik előtte egy régi álomkép: egy hatalmas, háromszemű kígyó szájában utazik a csillagok között, egyre messzebb és messzebb, el mindentől, és ahogy úszik, érzi, hogy egy a kígyóval, a kígyó is ő maga, és elmaradoznak sorra a csillagok, ritkulnak a fények, tágul az űr, és már csak az üresség van. Otthonos érzés ez az üresség. Anyja várja ott. Senki lánya, Aniya, mondja. A világ végtelen szomorúsága táncol veled, és a világ végtelen öröme. Mindenki lánya, Aniya. Senki anyja, lányom, Nagy Kígyó gyermeke, mindenki anyja. Aniya. Egy darabig légzését hallgatja ebben a jóleső semmiben. Zúg a folyó, Luigi helyezkedik. Aniya kinyitja a szemét.

A felnőtté válás küszöbén csendestárs a szorongás. Most is ott van, de halkan, alig-alig szólal meg benne, távolról jelzi, hogy még bármi, de bármi megtörténhet, és feje tetejére áll a világ. Vagy éppen hogy nem történik semmi, és örökre itt marad ezen az átkozott holdon. Nem fogja látni a táguló világot, nem fog bolygók rejtett ösvényein tévelyegni, idegen égitestek mellett suhanni csillagközi hajókon, elvesztődni a szerelemben, idegenek karjaiban. Nem fog soha felnőni. Nem várja a világ, sem a szomorúság, sem az öröm, sem a csillagok tánca. Csak egy mellékszereplő a saját életében, és majd egyszer vén lesz, és ülni fog a holdkéreg alatti, kényelmes kis világában, és arra fog gondolni, mennyi minden lehetett volna belőle még ekkor, itt a folyó partján, tizennyolc évesen, ha másképp alakul minden, milyen ezerarcú, ragyogó, riasztó, fullasztó, felszabadító élete lehetett volna. De hol lesz már az élet akkor? Hol lesznek az álmai, az emlékei, a képzelete?

Luigi nyugtalanul megnyikkan, aztán felpattan, és elszalad. Aniya követi a tekintetével. Egy vénséges öregasszony közeledik a parton, hozzá igyekszik. Aniya felismeri az erdei vak imayát, az arborai erdőkultusz védnökét. Még nem beszélgetett vele, de sokszor látta már az ithembai piacon. Az imaya megsimogatja a kutyát, aki vakkant, és visszaszalad Aniyához. Az imaya odajön, és leül Aniya mellé a rakpart kövére.

– Aniya – mondja mosolyogva –, Aru Aru titkos szeretete legyen veled. Nehéz a szíved. Nagy változások előtt állsz. A kérdéseidre csak te ismered a válaszokat. Minden tele van fájdalommal és minden tele van gyönyörrel. Ahogy te táncolsz, úgy táncol körülötted a világ is. Sajnos, nagy terheket kell cipelned, lányom. De ne félj. Nem kell egyik úton sem végigmenned, ha nem akarsz. A döntés a tied. A világ rád vár.

– Homályosan beszélsz, imaya. Jelenleg nem tudom, mit higgyek el. Néha az az érzésem, mintha mindez már megtörtént volna egyszer, mintha mindegy volna. Hogy minden ugyanoda tart, ahova kell. Úgy lesz úgyis, ahogy kell.

– Talán. De akkor azt az utat én nem ismerem. Én csak az erdő szeretetét ismerem, a kék farkast és a Nagy Kígyót. És láttalak téged a csillagok táncában. Láttam, hogy ki vagy. De nem láttam mindent. Aru Aru szeretete legyen veled, gyermekem. – Azzal feláll, és elballag. Aniya idegesen dobolni kezd ujjaival a combján. Luigi felágaskodik, gazdája ölébe teszi a mancsait. Megnyalja az arcát, és vakkant.

– Igazad van, Luigi. Menjünk haza.

*

Eduardo Elba a lánya kedvenc zöldséges curryjével várja otthon őt. Aniya megöleli édesapját, és hirtelen rádöbben, mennyire éhes. Eduardo tálal, majd mindketten leülnek enni. Egy darabig némán falnak, Eduardo sokáig figyeli lányát, aztán óvatosan megtöri a csendet:

– Tudod, nem kötelező pálya a Holdőrség. A holnapi ceremóniát még nem késő lemondani. Semmit nem muszáj megtenned.

A döntés a tied, visszhangzik Aniyában az imaya szava. Kavargatni kezdi a curryjét, beletúr a rizsbe.

– Nem akarom lemondani – néz apja szemébe –, holdőr akarok lenni. Csak azt nem tudom, meddig. Azt nem tudom... furcsa érzéseim vannak mostanában, mintha semmi nem lenne biztos... érzem, hogy valami történni fog. Valami, ami mindent megváltoztat... A Holdőrséget akarom szolgálni a következő években. Ahogy te is, apa, és ahogy anya is tette. De nem tudom megígérni, hogy mindig itt maradok.

Eduardo felkanalazza az utolsó falatokat a tányérból, és a lányára néz.

– Drága lányom, ha holnap részt veszel a beavatási ceremónián, és Holdőr lesz belőled, és holnapután úgy döntesz, hogy el kell hagynod Hyát, a Holdőrséget, és a galaxis másik végébe akarsz utazni, én akkor is támogatni foglak, és mindig bízni fogok benned. – Azzal feláll, és mielőtt a mosogatógéphez lépne, hogy betegye a tányért, egy puszit nyom a lánya feje búbjára. – És biztos vagyok benne, hogy anyád is így érezne – teszi hozzá.

– És ha Saloméra mennék bürokratának? – kérdezi Aniya, szája szélén huncut mosollyal. Eduardo elvigyorodik.

– Hát majd valahogy túlélem azt is. De biztos vagyok benne, hogy ha a saloméiak oldalára állnál, akkor joggal retteghetne Salomé minden ellensége.

Aniya is feláll, és beteszi tányérját a mosogatógépbe. Megfordul, és nekidől a pultnak.

– Szerintem elég tehetséges diktátor lenne belőlem – mondja elgondolkozva, aztán grimaszkodik.

– Szerintem elég tehetséges lennél bármiben, drága, egyetlen Aniyám.

– Nagyon finom volt a vacsora, apa. Majd, ha diktátor leszek, felveszlek szakácsnak. Pofátlanul magas fizetésed lesz, és nagy botrányt fognak csapni az ellenzéki sajtóban emiatt. De majd börtönbe vetem őket.

Eduardo egy tizedmásodpercig döbbenten néz lányára, hogyan is tud rezzenéstelen pókerarccal ilyesmiken viccelődni, aztán mindketten felszabadult nevetésben törnek ki.

(folytatjuk)