Horváth Benji
szerző
Damian és a csillagok tánca (8.)
Sóvárgás
Horváth Benji
Költő, műfordító, szerkesztő, slammer, énekes. 1988-ban született Marosvásárhelyen. Ötödik verskötete, az Emlékmű a jövőnek 2022-ben jelent meg a budapesti Jelenkor Kiadónál.
Damian és a csillagok tánca című disztópiáját 2023. novemberi számunkban kezdtük közölni folytatásokban.

Búzási Gyopár illusztrációja
Sóvárgás
David Reisz kapitány igyekszik elrejteni szorongását. Mielőtt belép a saloméi Kancellária előterébe, gyorsan bedob még egy nyugtatót. A kék selyemmel borított, címeres falak között, a díszes, kék cirkóniumból készült lépcsők tövében sokkal kisebbnek érzi magát, mint a végtelen, üres űrben, otthonos vadászhajóján. Sokáig nem kell várakoznia. Nyílik egy oldalsó ajtó, és Júlia Antónia Hunyady, a hadügyek minisztere lép mellé.
– Reisz kapitány – biccent egyet köszönésképpen.
– Miniszter asszony – köszön vissza David.
Júlia Antónia végigméri:
– Zaklatottnak tűnik. Szedje össze magát. A kancellár ünnepséget hirdetett. A birodalom növekszik. Nayaszamé a Rumia-Salomé Világföderáció csillaga lett.
– Ne gondolja, hogy nem örvendek a győzelemnek, miniszter asszony. Mindazonáltal a Nayaszamé csillagrendszeréhez tartozik egy jeges kis holdacska, amely még nem a miénk. A Limbót nem lesz egyszerű megfogni. A Magarianterroristák pedig visszatértek. Ön is tudja, mekkora súlya van ennek a hírnek, és mennyire veszélyes egy ilyen információ, ha a saloméi nyilvánosság elé kerül.
Júlia Antónia David Reisz szemébe néz.
– Nyugalom, David. A saját kudarcod a tied, vállald fel, viseld méltósággal. De nem árnyékolhatod be a kancellár örömét. Rumia-Salomé győzött, ez a lényeg. A kancellár győzött. Neked is felemelt fővel, büszkén és derűsen kell képviselned ezt a győzelmet. És amíg nem bizonyosodunk meg róla, hogy a Lima ikrek valójában a Magarianok szellemei, addig egy szót sem szólsz erről a kancellárnak. Világos?
David Reisz kihúzza magát:
– Világos, miniszter asszony.
– Helyes – bólint a miniszter. – Különben is, ha elkapjuk a Lima ikreket, nem kell többé aggódnunk emiatt. Akkor a múlt szellemeinek sem kell előbújniuk a palackból. És kapitány úr – teszi hozzá hivatalos hangnemben –, bízom benne, hogy sikerrel fog járni. Most pedig jöjjön, a kancellár egyeztetni akar önnel is, mielőtt beszédet mond.
Miközben felsietnek a lépcsőn, David Reisz helyreteszi magában a kételyeit. A kancellárt szolgálja, és ezt a családja érdekében teszi. A gyermekeiért. A saloméi Reisz család nevének becsületéért. A kancellár győzelme, a Rumia-Salomé Világföderáció győzelme az ő győzelmük is.
A lépcső tetején kitárul előttük a drágakövekkel kirakott, földi tölgyfából faragott, hatszáz éves ajtó. Belépnek a Saloméi Kancellária dísztermébe, az ünnepi dómba, és Davidnak egy pillanatra, mint mindig, szinte elakad a lélegzete a fényűzéstől, amely ott fogadja. A falakon mindenütt Salomé történelme: a földi időszámítás szerinti 27. századi Kékszakáll Kolónia megalapításától és a kék cirkónium felfedezésétől a Tizenhármak felkeléséig, a terroristák leveréséig és megbüntetéséig Rumia és Salomé legnagyobb festői és szobrászai keltették életre a dicső múltat. Mindenütt finom selymek vörös, smaragd és kék árnyalatokban. Salomé és a Rumia-Salomé Világföderáció címerei: gyémántok, holdak és gyűrűs bolygók. És az átlátszó kupola, amely Salomé gázóriás bolygójára, az élénk, vibráló kék-zöld-piros színekben úszó Rasputinra néz. Volt valami ősi, valami tekintélyt parancsoló iszonyat ebben a látványban. Valami vonzó rettenet. David ettől, ha lehet, még kisebbnek érzi magát.
A teremben sürögnek-forognak Rumia-Salomé miniszterei, előkelőségei, valamint a népes azari diplomácia – a saloméi kancellár beszédét várják. Egy kék egyenruhás tiszt lép hozzájuk:
– Kapitány úr, miniszter asszony, a kancellár már várja önöket, kérem, kövessenek.
David és Júlia Antónia követi a tisztviselőt, aki a tömeget megkerülve, egy oldalsó lépcsőn vezeti fel őket a kancellár privát fogadótermébe.
– Júlia Antónia Hunyady, a saloméi hadügyek miniszter asszonya és David Reisz, a Saloméi Harmadik Ezred Ötödik Vadászhajójának kapitánya – jelenti be őket a tisztviselő, és távozik. A teremben a nagy tölgyfa asztal mellett ketten üldögélnek: Don Leviathan Ilyich-Hunyady, Salomé 45. Kancellárja és a Rumia-Salomé Világföderáció 2. elnöke, illetve az öreg tábornok, a háborús hős Levon Ilyich főtanácsos, az elnök jobbkeze.
– Miniszter asszony, kapitány úr, üljenek le, érezzék magukat otthon. Levon, töltsön egy pohárral vendégeinknek.
– Elnök úr, főtanácsos úr – a vendégek elfoglalják helyüket a tölgyfa asztal másik oldalán. A főtanácsos kitölt nekik egy-egy pohár whiskyt, koccintanak a győzelemre. Levon Ilyich állva marad.
A kancellár kedvesen mosolyog, de szemei hidegek, mint a Rasputin színei:
– Kapitány úr, mindenekelőtt engedje meg, hogy gratuláljak önnek is a győzelemhez: önök nélkül nem valósulhatna meg elődeink víziója. A Nayaszamé immár a mi csillagunk lett. Nuovo Rumia után a második csillag táguló galaxisunkban. Az első lépés közös jövőnk felé.
– Köszönöm, elnök úr.
– A miniszter asszony csupa jó dolgot mondott önről. Ismertem az apját, derék ember volt, kifogástalan hadvezér. Mondtam is a miniszter asszonynak, hogy jobb embert nem is kaphatnánk erre az ügyre – a kancellár elhallgat, de zavarba ejtően mosolyog tovább.
Néhány kényelmetlen másodpercnyi csend után Levon Ilyich főtanácsos szólal meg kedves, de fölényes hangon:
– Mondja csak, kapitány úr, ugyan mi történt a politikai szökevényünkkel az ostrom után?
– Elszámoltam a dolgokat, főtanácsos úr. Nem számítottam rá, hogy a Lima ikrek ennyire jó viszonyt táplálnak a hyai Holdőrséggel. Közbelépett a Holdőrség, mielőtt letartóztathattam volna őket.
A kancellár szórakozottan megrázza a fejét:
– Felejtse el az ikreket, kapitány úr. A miniszter asszonnyal már kidolgoztunk egy tervet az elfogásukra. Ön új feladatot kap. Olyat, ami a nevéhez méltó.
David Reisz minden erejével igyekszik leplezni zavarát. Nem mer Júlia Antóniára nézni. A kancellár még mindig mosolyog. A főtanácsos kifejezéstelen arccal töri meg a csendet újra:
– Két világ veszélyezteti jelenleg világföderációnk békéjét. Két világ, ahol veszélyes eszmék terjengenek. Ahova a politikai szökevények és a bűnözők menekülnek: Arbora, az erdei fanatikusok bolygója az egyik. Eljön az ideje, hogy az azariak is megadják magukat nekünk, és akkor majd gyorsan megoldjuk az arborai problémát. Egyelőre csak kémeinket tudjuk odaküldeni. Azarra csillagrendszere egy bonyolult világ, egyelőre ki kellett egyeznünk velük. A másikat már tudja, ismeri ön is: Hya, a jeges hold, a Limbó, a feketepiac és az anarchia paradicsoma. Ki kell gyomlálnunk a káoszt, mielőtt elterjed. Remélem, számíthatunk önre ebben.
– Állok rendelkezésre – mondja David, és szorulni kezd valami a gyomrában.
– Nagyszerű! – kiált fel a kancellár, majd komoly arccal folytatja. – David Reisz kapitány úr, azt szeretném, ha megszervezné és egy éven belül lebonyolítaná Hya ostromát. Mostantól teljes rendelkezésére bocsátom a Rumia–Salomé haderejének első hat ezredét. Ha bármire szüksége van, a miniszter asszony segíteni fog. Bízom benne, hogy apja szelleme önnel van. A Reisz család mindig hősiesen és hűségesen szolgálta Salomét. Nem kételkedem benne, hogy ezután is így lesz, és ön visszahozza családja hírnevét. Most pedig, parancsnok úr, menjen, élvezze ki az ünnepségeket! Üdvözlöm a családját.
Ahogy David Reisz lemegy a díszterembe, lépcsőfokról lépcsőfokra egyre jobban kavarog valami a gyomrában. A mosdóba siet, bezárja maga mögött az ajtót, és kiöklendezi néhány órával azelőtt elfogyasztott ebédjét a vécékagylóba.
*
„Úgy mesélik, amikor Arbora első telepesei megérkeztek a bolygóra, egy hatalmas, kék farkas üdvözölte őket. Egyesek azt mondják, megjelent a közeli hegytetőn, és úgy. Szívszorító, vontatott üvöltés volt az, amelyben benne volt a viszontlátás öröme is, mivel a farkas tudta, hogy az emberek nem először járnak Arborán.
A gyönyörű ének után a farkas elszaladt, és a telepesek nem látták többé. Mások szerint ugyanez a farkas hamar összebarátkozott egy lánnyal, Ayával, aki elsőként részesült Aru Aru szeretetében. Ayát később elnyelte az erdő, többé nem látták. De van, aki szerint ez nem igaz, és Aya lett az első imaya, aki azután sokakat avatott be a bolygó titkaiba.
Úgy mesélik, az igazságot nem lehet megragadni szavakkal, és ahhoz, hogy a mindenség élőlényei megismerjék, először el kell veszíteniük azt. Ezért mondják, hogy a történeteink terelgetik az igazságot, mint az égitestek pályáját, és a farkasok őrzik őket, akik a mindenség pásztorai.
Az Első Farkas, aki a Titokból jött, volt egyszer, hogy énekelni kezdett. És a csillagok táncolni kezdtek. És felébredt a Nagy Kígyó, és azóta is táncol. Ekkor szülte meg Aru Aru mindannyiunk otthonát, az Erdőt, hogy megismerhesse magát, és vigaszra leljen az, aki elvesztette az igazságot.
Amikor megég az erdő, egy másik otthont kell majd találnunk. Amikor a csillagok megszűnnek táncolni, nekünk kell majd elkezdeni a táncot. Amikor elhallgat az Első Farkas, neked kell majd folytatnod az éneket. Emeld fel az ujjad, és lásd, hogy megrezzen a Kozmosz. Ezt mondja az ének.”
(Az Arborai mítoszok és mondák könyvéből)

Búzási Gyopár illusztrációja
Damian leteszi a vaskos könyvet és kilép a könyvtár teraszára. Ameddig a szem ellát, erdők lombját mozgatja a nyári szél. Kéken-zölden ragyognak, hajlonganak, rezzennek mindenütt az arborai fák. A könyvtárnak is, ahogy az arborai erdőlakók legtöbb közösségi és adminisztratív terének, egy hatalmas mamutfenyő törzse és ágai adnak otthont. Ágtól ágig – hallotta már több ízben az arboraiak egyik kedvenc mondását Damian az elmúlt hetekben. Minden össze van kötve – teszik hozzá sokszor.
Arbora valóban olyan varázslatos, amilyennek mesélték. Damian úgy érzi, hogy boldognak kellene lennie. Elégedettnek és hálásnak. Megmenekült egy háborúból, új, csodás világokat ismert meg. Beszélt hozzá a labirintus, megismerte Aniyát és Luigit. Dolores néni, Nunu vele vannak, megismerte a nagyapját, édesapja is visszatért és mellette van. A hírek szerint anyja is hamarosan megérkezik Arborába.
Mégis egyedül érzi magát, szorong, és mindenki irritálja egy kicsit. A legjobb pillanataiban is azt érzi, hogy valami leselkedik rá, súlyos, sötét felhők gyűlnek a feje fölött, és hogy ez az egész csak egy hosszúra nyúlt álom, amelyből kellemetlen és nehéz lesz felébredni.
A kérdés, amely folyton visszatér hozzá: miért pont velem történik mindez? A rémálom, amely folyton kísérti: egyedül van a hyai labirintusban. Tudja, hogy várják, számítanak rá valahol, és azt is, hogy már soha nem fog kijutni innen. Érzi szerettei csalódottságát. De sehol senki, a labirintus hallgat, mint egy ítélet. Mintha azt jelezné, hogy ő a hibás. Ő a felelős azért, hogy ittragadt, de már nem tudja visszacsinálni. Cserben hagyta szeretteit. Ébredéskor mindig hányinger kerülgeti.
Amióta itt vannak, igyekszik elkerülni apját és Dolores nénit, de még Nunuval sem szívesen áll szóba. Amikor közeledni próbálnak hozzá, ideges lesz. Tudja, hogy jót akarnak, érzi, hogy apjának is, Dolores néninek is fáj, hogy nem tudnak megfelelően viszonyulni hozzá, hogy hárít minden alkalommal, és bezárkózik, ha hozzászólnak. Ettől, ha lehet, még rosszabbul érzi magát, de úgy érzi, nincs ereje befogadni a gondoskodásukat. Valahogy fel kell dolgoznia ezt a sötét felhőt, a félelmeit, a hányingert – és addig legjobb, ha békén hagyják. Túl sok minden történt – túl gyorsan. A világ, amit ismert, megszűnt létezni, átvette helyét a mindenség, a végtelen, táguló univerzum – és ez sokszor iszonyú szorongással tölti el.
A legrosszabb az, hogy megértette: a saját problémáit, szorongásait nem fogja tudni feldolgozni és feloldozni anélkül, hogy ne próbálná meg valahogy feldolgozni és feloldozni családja titkait és problémáit. Hogy bár nem kérte, ez a titkok és hazugságok hálója, ez a szenvedéssel és üldöztetéssel teli, bonyolult viszonyrendszer terhe az övé, az ő öröksége, és nincs más választása, muszáj befogadnia. Hogyan tudná megérteni és elfogadni a szüleit, a nagynénjét, amikor ezt a hatalmas, súlyos terhet adták át neki, kéretlenül, ráadásul mindent egyszerre és abban a pillanatban, amikor meg lett fosztva mindentől, ami addig ismerős és biztonságos volt. Nem igazságos ez az egész.
Olykor azt érzi, hogy megérdemli. Hogy nem volt elég nyitott a világra. Hogy nem értékelte eléggé a régi életét, azért veszítette el. Nem igyekezett eléggé. Ilyenkor haragot érez. Önmaga és az összes világ iránt. A szülei iránt. Aniya iránt, hogy van otthona, és az ő otthona megvédi őt. Ilyenkor inkább egyedül bolyong az erdőben, vagy ide jön, a könyvtárba, szereti a csendjét, ezt a teraszt, a békéjét, a kilátást a csodára. Vigyáznak rá, amíg elalszik benne a harag.
– Nagy, csúf, sötét felhő követ téged, kismadár – szólal meg mellette a vak imaya a hyai föld alatti erdőből, hogy Damian összerezzen. – Vagy te követed a felhőt?
Damian hátrasandít a könyvtár belseje felé, senki nincs a közelükben.
– Te tényleg itt vagy, vagy csak a fejemből jöttél elő? – kérdezi.
– Nem ez a kérdés, kismadaram.
– Hagyj békén. Belefáradtam ebbe a rejtelmességbe. Mindenhol rohadt nagy titkok vesznek körül.
Egy darabig némán állnak ott, nézik a végtelen lombhullámzást. Színes madarak csapnak fel egy közeli fáról, és egymást kergetve énekelni kezdenek. Majd egy másik közeli fáról is, aztán a harmadikról, a negyedikről, és így tovább, sorban, egyre többen, nagy rajokban egyesülnek az égen, majd megint szét, és énekelve elrepülnek nyugat felé. Alkonyodik. Szélmadarak, jut eszébe Damiannak, így hívják őket, az arborai esték hírnökei. Napközben a fákat gondozzák, metszegetik éles csőrükkel, megszabadítják a kártevőktől, a fojtogató indázattól, illetve gyümölcseiket gyűjtik össze és osztják szét a kisebb állatok között, amelyek, ahogy az emberek is, a fák lakói. Alkonyatkor sorra felszállnak, és az erdő szeretetéről énekelnek, a fákról és az erdő lakóiról, a napról, amely eltelt.
Az imaya beleszippant a szélbe, lassan fújja ki, szinte mintha sóhajtana.
– Amikor az emberek ide jöttek, nem értették a madarak énekét – szólal meg. – A szélmadarak énekében nincs szó felelősségről vagy kötelességről. A világgal és egymással való viszonyukat nem terheli birtoklás. Nem muszáj nekik dolgozniuk minden nap. Nem kérdezik, hogy miért. Nincsenek tudatában annak, hogy szükség volna rájuk. Nincs céljuk. Csak a munka van, és az ének. Csak a közös van, a közös élet, amelyben mindenki érintett. Aki magáénak érzi az erdőt, aki birtokolni akarja, az nem ismeri a közös életet. Annak a munka teher, az ének teher. Ezt mondja az ének.
Damian sóhajt, és válaszolna, de az imaya már nincs mellette. Nézi a távolodó madarakat, és felébred benne valami távoli, fájdalmas érzés: furcsa, megfoghatatlan sóvárgás. A mellkasában érzi, először tompán, egy lángocska, amely alig-alig pislog, aztán lassan begyullad, és terjedni kezd, hogy aztán körbefogja és nyaldosni kezdje a szívét.
(folytatjuk)