Damian és a csillagok tánca (6.)

Búzási Gyopár illusztrációja

Aniya

Hya bolygója felé fordított oldalán soha nincs igazán sötét, mivel a bolygó is, testvérholdjai is megvilágítják. Kifelé fordított oldalán egy nap körülbelül negyven standard földi napnak felel meg (40 × 24 óra), egy éjszaka szintén. A holdfelszín alatti városokban mesterséges világítás szabályozza a 24 órás napciklusokat. Néhány napra egy háromszobás vendégapartmanban helyezi el vendégeit Eduardo.

Dolores néni, miután sokadik alkalommal riad föl álmából, kikászálódik az ágyból, és idegesen végigpörgeti magában az elmúlt napokat, miközben levonul a konyhába, és már kitöltene magának egy pohár whiskyt, de hirtelen megállítja a mozdulatot. Vizet tölt inkább. Kinéz az ablakon az éjszakai fényekben úszó földalatti város, Ithemba utcáira. Megrohamozzák az emlékek. Egy régen elfelejtett gyermekkor emlékei. Idegesen leül az asztalhoz. Eszébe jut Damian álma.

– Totó! – szólal meg.

– Miben segíthetek, Dolores? – kérdezi Totó, a mesterséges intelligencia.

– Mond neked valamit az, hogy „a csillagok tánca”?

– A pontos származása nem ismert a kifejezésnek, a legtöbbet így, ebben a formájában az arborai teremtésmítoszban, az Aru Aru születése és a Végtelen Táncban fordul elő. Általában vitatott, hogy mikorra datálható az eredete, több világon honosult meg a használata – többek között itt, Hyán is, ahol az arborai erdőkultusznak is elterjedtek a hívei, de például olyan, Arboránál régebben kolonizált világokban is, mint Azar, Indigo-Nova vagy Kalota. A mitográfusok és történészek leggyakrabban a Tejútrendszer egyik szimbólumaként értelmezik, ahogyan a „Nagy Kígyó” elnevezést is... ne haragudj, Dolores, vendégünk érkezett. Egy Holdőr.

*

Damian mély, hosszú álomból ébred, sok idő óta először érzi magát kipihentnek. Valami furcsa tompaság keríti hatalmába, közömbösnek érzi magát a világgal szemben. Nem érez haragot, inkább csak egy kis furcsa, már-már jóleső keserűséget, hogy az égvilágon semmi nem működik úgy már, ahogy működnie kellene, a világ szétesett, de sebaj, jöjjön, aminek jönnie kell. Anyja, apja és nagynénje csillagközi hírű terroristák, akik igazából szabadságharcosok, neki meg furcsa álmai vannak olyan dolgokról, amikhez tulajdonképpen semmi köze nem volt eddig. És egy furcsa öregasszony a tegnap azt mondta, hogy ne féljen, és tegyen fel kérdéseket az álmainak.

Tulajdonképpen ez az egész teljesen mindegy, már nem lepődnék meg semmin, gondolja magában, miközben benyit a konyhába. Dolores néni ül ott és egy aggastyán. Ősz haj és szakáll, sötét bőr, szürke szemek. Nyakában a Holdőrség vörös-fekete kendője. Szeme felcsillan, amint megpillantja Damiant.

– Na végre. Damian! Már vártam a találkozást – mondja, és kezet nyújt.

– Damian, ez itt Arek. Ő a mi édesapánk, és a te nagypapád. Arek Magarian – mondja Dolores néni.

Damian kezet fog a nagypapájával. – Örvendek... – mondja zavartan, és közben azt érzi, hogy mostantól teljesen passzívan hagyja magát sodródni az eseményekkel.

– Sajnálom, hogy eddig nem találkoztunk, Damian. Veszélyes lett volna. Mindannyian azt akartuk, hogy amíg csak lehet, élhess biztonságos, békés életet. Meg akartunk óvni a múlttól, de sajnos, hamarabb utolért minket és téged is, mint számítottunk rá.

– Értem, már mondta Dolores néni – mondja halkan, miközben kiabálni szeretne legbelül. Kifaggatni őket, hogy most azonnal mindent mondjanak el, amit eddig nem tudott, vagy csak kiakadni, csapkodni egyet. Zúg a feje, de erősebb benne a lemondó tompaság, ez a passzív dac, és csendben eszi meg a reggelijét, miközben beszélnek hozzá. Mire befejezi az evést, nem kíváncsi már a miértekre, a hogyanokra és a sok családi titokra. Megvárja a megfelelő pillanatot, és illedelmesen bejelenti, hogy elmegy sétálni egyet, mert tele van a feje.

Amikor kiér az utcára, egyre nő benne a harag. Azt érzi, hogy nem akar Damian lenni, el akar menni nagyon messzire, ahol nem kötődik senkihez és semmihez, ahol nem jelentenek semmit az álmok. Damian Jadid - ki tudja, a Jadid talán nem is apja igazi családneve. Hát rohadjon meg! Rohadjanak meg mind! Még a nevem is egy hazugság! – zakatolnak a fejében a gondolatai. Megy tovább, át a földalatti városon, amíg véget érnek az utcák, és egy folyóhoz ér. Hya legnagyobb folyója, a Prae. A kora reggeli, derengő mesterséges napfényben megmarkol egy nagyobb követ a parton, és jó messzire dobja a vízbe. Majd még egyet. És még egyet.

– Gátat akarsz építeni? – szólal meg mögötte egy hang. Damian idegesen megfordul, hogy miért nem hagyják békén. Egy lány ül a rakpart lépcsőjén, éjfekete bőre alól kivillan fehér fogsora, ahogy rámosolyog. Dús, hátrafont haja alatt aranykarikák a fülében. Zöld ing, nadrág, kardigán, sárga bakancs. Kezében egy megkezdett alma. Tizennyolc-húsz éves lehet.

Damian zavarba jön, nézi a lányt. Aztán visszafordul a folyó felé, és még eldobja, nagy lendülettel, a kezében lévő követ. Megfordul, és odamegy a lányhoz, leül mellé. Néz maga elé.

– Igazából csak szétesett körülöttem az egész világ, és nagyon szívesen összetörnék valamit... mármint... le kell vezetnem az indulatokat valahogy... – mondja, és belenéz a kísérteties, szürkészöld szemekbe – Damian vagyok.

A lány eldobja az almacsutkát, és kezet nyújt: – Aniya vagyok. Eduardo lánya.

*

A következő három napot Damian leginkább Aniya társaságában tölti. Megismeri az Elba család hatalmas, szürke kutyáját, Luigit, aki leginkább farkasra hasonlít. Harmadik nap egy teherhajón leutaznak a Prae folyón a legközelebbi településig, Polarisig, ami amolyan szellemváros, többnyire raktárak vannak ott, illetve egy-egy család, akik a raktárakat karbantartják és őrzik.

– Sok ilyen szellemváros van a Limbóban – magyarázza Aniya a teherhajó fedélzetén, miközben Damian Luigivel játszik. – Ezek a raktárak őrzik Hya minden kincsét, amit a más világokkal való kereskedésben és egyezkedésben hasznosít. De minket nem ez érdekel, hanem a kilátás a világítótoronyból.

A világítótoronyból a kilátás olyan, mint egy homályos, rég elfelejtett álom. A kígyózó Prae folyó és környéke: ameddig a szem ellát, éjszakai lámpák gyér fényeitől megvilágított konténerek egymás hegyén-hátán, konténerlakások apró ablakain kiszűrődő fények, alig valami mozgás, kivéve egy-egy, időnként felbukkanó járművet és a kikötőben sürgő-forgó, kiabáló munkásokat. A folyó fekete felszínén táncoló vörös, sárga és zöld színek. Luigi elhever a világítótorony placcának egyik szélén, a korlát alatt, és nézi a tájat. Mintha itt nem létezne idő, csak az éjszaka lassú imbolygása. Van benne valami végtelenül megnyugtató.

– Én idejövök, ha le kell vezetnem az indulataimat – mondja Aniya. – Itt biztonságban érzem magam. Minden, ami itt van, okkal van itt. Átmeneti az áru, átmenetiek a munkások is legtöbbször, de a hely állandó, és ez a Limbó szíve. Amikor elvesztettem az anyámat, akkor kezdtem a labirintusokat bejárni. Sokszor eltévedtem. Egyszer ide vezetett a Limbó.

– Ide vezetett? – kérdi Damian.

– Olyasmi. A labirintusokban mindenki eltéved, csak akkor kezded megismerni, amikor megadod neki magad. A labirintus mutatja meg az utat, vagyis a Hold, Hya, a Limbó. Az itteniek sokféle kultúrából, sokféle hitvilágból jöttek. És aki itt él, előbb-utóbb megismeri Hold szellemét, azt, amit máshol Anyatermészetnek vagy Földanyának neveznek. Minden világnak, minden csillagnak, bolygónak, holdnak tudata van, teste és gravitációja. Ezt jól tudják az olyan világokban, mint Hya vagy Arbora, ahol az anyatermészet mindennél erősebben uralkodik az életen. Ezért az itteniek ha megtartják a régi hitüket, általában elhelyezik azt egy nagyobb történetben, ahol minden test egy világ, önmagában és többedmagában is. Ahol a galaxisok és a galaxishalmazok is külön gravitáló, tudattal rendelkező testek, amelyek még nagyobb világokat alkotnak. Istenek vannak a nagyban és a kicsiben is. Benned és bennem. „Csillagok tánca ez a világ, úgy táncolnak a csillagok, ahogy mi is a világban, és ahogy bennünk is táncolnak az elektromos feszültségek.”

– Ez honnan jön, ez a „csillagok tánca”? – kérdi Damian.

– Ezt egy hyai költő írta. A csillagok tánca alatt legtöbbször a Tejutat értik amúgy – villantja ki fogsorát Aniya.

(folytatjuk)