Arany versek (1.): Ízléspróba sonkával, teával
Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hallgatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjának. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet megtudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának első része.
Barabás Miklós: Arany János portréja (1848), forrás: commons.wikimedia.org
Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszélye, hogy a tankönyvek foglyává válik. Ennek hosszú távon káros következménye lehet: egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz unalmassá válik – diákok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy – a Cimbora felkérése nyomán – megpróbálom kissé „leporolni” Arany János életművét, ha csak tucatnyi Arany-vers erejéig is.
Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hallgatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjának. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet megtudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt. Aki verset akar írni (és némi tehetség is szorult belé), annak például elég elolvasnia Arany Vojtina-verseit, hogy megtudja, hogyan kell kinéznie egy versnek – és nem kell fölöslegesen kidobnia egy csomó pénzt vers-író szemináriumra.
Igyekeztem olyan (rövid) Arany-verseket választani, amelyek nem szerepelnek a tananyagban, hogy még véletlenül se érhessen az a vád: belekontárkodok a tankönyvírást hivatásszerűen űzők munkájába. A kiválasztott versekkel ugyanakkor igyekeztem lefedni szinte a teljes Arany-életművet, szándékom, hogy kiderüljön a versekből, mit is gondolt Arany János az irodalomról, a versírás problémáiról, milyen volt a viszonya szülőföldjéhez, a családjához, mit gondolt nemzetéről és a világról általában, milyen testi-lelki nyavalyákkal küszködött stb.. Rövid verskommentárjaimban igyekszem kerülni a „száraz” stilisztikai elemzéseket (ezeket jó esetben az iskolában is elsajátíthatja a diák), inkább olyan kuriózumszerű adatokkal dolgoztam, amelyek a diákok számára is érdekessé tehetik ezeket a 150 éves verseket.
Őszintén remélem, hogy akad majd néhány olyan Cimbora-olvasó diák, akit sikerül meggyőznöm, hogy az Arany-versekkel bíbelődve tényleg ARANY VERSEK-kel volt dolga.
Arany János
De gustibus
Magyar Miska olyan ember,
Hogy a könyvet nem szereti,
Csak azt hányja, csak azt veti:
Minek a könyv? kell is neki.
Egyszer mégis, (ha nem lopott),
Ajándékba könyvet kapott,
És, így levén az állapot,
Olvasni kezde egy lapot.
„Hallja maga, János deák!
Mi van ebben?” – Hát ídeák,
Felel neki a kérdezett,
Költői finom ídeák.
„Értem. De mért nem rak tehát
Belé vaskosabb ídeát?
Én úr vagyok, nem böjtölök;
Sódarral mártom a theát.”
(1853)
Ízléspróba sonkával, teával
De gustibus non est disputandum, vagyis: Az ízlésről nem lehet vitatkozni. A latin szállóige megmagyarázza, hogy Arany miért nem is ítéli el Magyar Miska könyvektől való irtózását. De ezzel korántsem tekinti elintézettnek a dolgot: a versből kiolvasható a költő szeretetteljes (vagy önironikus) viszonyulása is az irodalomhoz (lásd: „költői finom ídeák”).
Azon most fölösleges eltöprengeni, hogy vajon a versben szereplő János deák azonos-e a szerző Arany Jánossal, de maga a vershelyzet nagyon is életszerű: Magyar Miska verseskötetet kap ajándékba, s nem igazán értvén a versekben foglaltakat, János deáktól kér eligazítást.
Csodálatos, ahogyan Arany elrejti ebbe a rövid versbe a kortárs magyar irodalomról alkotott véleményét. Az 1850-es évek eleje ugyanis a petőfieskedők (Lisznyai Kálmán, Szelestey László, Spetykó Gáspár és társai) aranykora, Lisznyai 1851-es, Palóc dalok című kötete például több mint 6000 példányban talált vevőre – miközben Arany 1852-es Nagyidai cigányokja ott porosodott a könyvesüzlet polcain. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy Magyar Miska a „költői finom ídeák” helyett „vaskosabb ídeát” követel a költőtől, hiszen épp a petőfieskedők lírájában lesz tudatos céllá a különcködés, a pongyolaság, a bombasztikus hasonlatok használata stb. Íme egy példa a „vaskosabb ídeá”-ra:
„Hím pillangó hímezzen,
Selyembogár öltöztessen,
Verőfény fényesítsen,
Bűbájtűz melegítsen.”
(Lisznyai: Palóc dalok I.).
Egyébként nem lennék meglepve, ha Magyar Miskáról Petőfi 1845-ös „magyar nemese” jutna az olvasó eszébe, hiszen Arany Magyar Miskában ugyanúgy a magyar társadalom egyik típusát (a műveletlen urat) próbálja megrajzolni, mint Petőfi az analfabéta, de harsány nemesben:
„Tán a tudománynak éljek?
A tudósok mind szegények.
Nem írok, nem olvasok.
Én magyar nemes vagyok!”
(Petőfi: A magyar nemes).
Örömünkre szolgálhat ugyanakkor, hogy a „magyar úr” nyolc év alatt (1845-től 1853-ig) megtanult olvasni, még ha egyelőre nem is érti a jó verseket. Szereti viszont – hogy egy kicsit „félre” is olvassuk Aranyt – a sonkát teával. Akárcsak én.
