Arany versek (2.): Tipegő Pegazus, szeszélyes múzsa
Az egész világirodalomnak nincs még egy verse, ahol a Pegazus (a költői elragadtatás, ihletettség hagyományos szimbóluma) ilyen áldatlan állapotban szerepelne: Aranynál „átkozott gebe”, „rossz ló” lesz a mitológia szárnyas lovából, amit hiába noszogat a költő, csak tipegésre futja annak erejéből – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának második része
Petőfi rajza barátjáról, Arany János kommentárjával (1848), forrás: commons.wikimedia.org
Arany János
Barátomhoz
Petőfihez
Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:
S mily szívesen fogadnék szót neked!
De átkozott gebe az a Pegaz,
Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.
Tegnap már mintha írni kezdenék,
Egészen a tollrágásig menék,
De, varjú tépje meg a rossz lovát,
Hiába biztatám, hogy: co tovább!
Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán
Egy kis Petőfiség ragadna rám:
Lekarcolék egy pár „hozzá”t, „felé”t,
Csuklott a múzsa s rám rivallt: „elég”!
Mit is haszontalankodom vele,
Mikor szivem zsibajjal van tele.
Vendége jött s avval sok a dolog,
Minden kis érzelem sürög-forog.
Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,
S egymásba ütközik minduntalan.
De nem csoda, a szív vendége nagy
S igen kedves neki, mert az te vagy.
(1847. szeptember)
Tipegő Pegazus, szeszélyes múzsa
Ha kerülne olyan elvetemült olvasó, aki „ától cettig” elolvasná az utolsó harminc év magyar verseit, annak bizonyára feltűnne, milyen sok költemény szól a versírás nehézségeiről. De ez a téma egyáltalán nem a kortárs költők találmánya – erre éppen Arany János Barátomhoz című verse az egyik legjobb példa. Arany egész életművén végigvonul ez a kérdés, hiszen az 1850-es Eh! című verse éppúgy az íráskor felmerülő problémákat tárgyalja („Eh! mi a kő jutott hozzám, / Hogy nem megy az irka-firka; / Hiába van toll kezemben, / Csak bámulok, mint a birka...”), mint az 1877-es Hagyaték („Hát csak írni, mindég írni / A manó se tudja, mit? / Nosza, már a közönség is / Lásson egyszer valamit!”).
Hogy miért választottam én mégis a Petőfinek dedikált verset, arra két magyarázattal szolgálhatok:
1. Az egész világirodalomnak nincs még egy verse, ahol a Pegazus (a költői elragadtatás, ihletettség hagyományos szimbóluma) ilyen áldatlan állapotban szerepelne: Aranynál „átkozott gebe”, „rossz ló” lesz a mitológia szárnyas lovából, amit hiába noszogat a költő, csak tipegésre futja annak erejéből.
2. A harmadik versszak a magyar irodalom legbájosabb „önkritikája”, a versszak utolsó sora pedig („Csuklott a múzsa s rám rivallt: «elég!»”) szép lassan ki fogja szorítani az esti imát az életemből.
A vers külön érdekessége, hogy Arany talán már Petőfiék első szalontai látogatásakor átadhatta a kéziratot Petőfiné Szendrey Júliának megőrzés végett (aki olyan „jól” megőrizte azt, hogy a kézirat csak százegynéhány év múlva került elő a Tiszántúli Református Egyházkerület debreceni nagykönyvtárából).
A „ma kucsmád nyomtam fel” s az utolsó két versszak mindenesetre azt sugallja az olvasónak, hogy Petőfiék személyesen is jelen lehettek a vers írásakor, a Petőfi-levelekben legalábbis nem történik említés a versről, márpedig ha Petőfi a „kihűlt” kéziratot olvasta volna – ismerve csipkelődő természetét –, bizonyára nem hagyta volna szó nélkül Arany „provokációját”.
