Arany versek (8.): Líra a testi-lelki nyavalyák ritmusán
Figyelembe véve, hogy hányféle betegségben szenvedett (tüdő-, máj-, szívproblémák, hurut, fulladás, ideggyengeség, félvakság, siketség), az a 66 év, amit Arany megért (lásd Sejtelem című versét), egyenesen matuzsálemi kornak nevezhető – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának nyolcadik része.
Arany János
Áj-váj
Vagy a tüdő, vagy a máj,
Vagy a szív, de az a táj!
Érzem, szorul, feszül, fáj.
Ettől csappan meg a háj:
Ez mondja majd nekem: állj!
Hanem panaszt ne ejts, száj!
Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj!
(1868)
Szenvedek én...
Szenvedek én egyben-másban,
Vén hurutban, fulladásban,
Rokkant ideggyengeségben,
Félvakságban, siketségben,
S impertinens dicsőségben.
(1877-78)
Évnapra
Ma hatvankét esztendeje annak,
Mikor engem megtettek Johannak,
Esztendeim hát bövibe' vannak
Nem sok időt igérek magamnak.
(1879 márc. 8)
Líra a testi-lelki nyavalyák ritmusán
Ahogy ezekből a rövid, bokorrímekkel telezsúfolt, önironikus versikékből is látszik, Arany nemcsak fennkölt témákról (szülőföld, haza stb.) tudott pompás verseket írni, hanem egészen evilági dolgokról is. Mint amilyen – például – a betegség. A különféle testi-lelki nyavalyák megverselése amúgy a költők egyik kitüntetett témája: „Olyan próza minden részem", panaszkodott egyik versében a testi dologra „vézna, ügyetlen" Arany; ,,...hadd hívjam Múzsámat,/ szegény, bús testemet" sóhajtotta Arany halála után egy emberöltővel Ady Endre.
Figyelembe véve, hogy hányféle betegségben szenvedett (tüdő-, máj-, szívproblémák, hurut, fulladás, ideggyengeség, félvakság, siketség), az a 66 év, amit Arany megért (lásd Sejtelem című versét), egyenesen matuzsálemi kornak nevezhető. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy nem Arany volt a magyar irodalom legnagyobb „betegeskedője": Füst Milán állítólag harmincvalahány betegségben szenvedett – egyidőben!) Ercsey Sándor, Arany rokona és barátja, azt is tudni véli, hogy mire vezethető vissza Arany János betegeskedése: „Szalontára lett jövetelük után [1852] augusztus elején egy, a szomszédos pusztán lakó ismerősünkhöz mentünk ki látogatás végett. S igen nagy forróság lévén, egy elhagyott vízimalom csatornájában megfürödtünk. A vízfogó szerkezet zsilipjéről mintegy két ölnyi magasságról jó vastagon omlott a víz egy deszka- padolatra s úgyszólván zuhany gyanánt kínálkozott. Arany, figyelmeztetésünk dacára, legtöbbször és leghuzamosabb ideig használta azt. Midőn estefelé haza indultunk, főfájásról panaszkodott, de arról, hogy ezen főfájás a zuhanyozás eredménye, hallani sem akart. Későbben azonban mindig gyakrabban támadta meg és kínozta a főfájás és fülzúgás, kiválólag pedig azon időszakokban, midőn valamit írni akart"
Volt tehát mit kezelnie Károlyi Sámuelnek, Arany nagykőrösi orvosának! És a költő – hálából – mindvégig hűséges maradt hozzá: hiába kezelte később az egyik leghíresebb pesti orvos (Poor Imre), Arany mindig kikérte Károlyi véleményét a tudós fővárosi doktor diagnózisairól és receptjeiről.
