Arany versek (6.): A „szegény marha
Arany János
Hecc, hecc!
Utcahosszat bőg a szegény marha,
Nincsen kedve menni vágópadra,
Kínosan küzd öt-hat szelindekkel:
Életiért még öklelni is mer!
Gyepü megől vicsori szomszédok
Gyönyörködve nézik a játékot...
A mészáros ebeit kapatja,
Ráadásul magát is mulatja.
(1850)
Civilizáció
Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.
(1877 után)
A „szegény marha" nép és a háború
Ha valaki létrehozná az NVTKI-t (vagyis a Nemzetközi Verstéma-kutató Intézetet), érdekes következtetésekre juthatna. Kiderülhetne például, hogy a világköltészet egyik legfontosabb témája (mondjuk, közvetlenül a szerelem előtt/után) a háború. Hogy mivel magyarázható a költők vonzódása a háborúhoz, arra én nem tudok válaszolni, az viszont tény, hogy a „háborús versek" Arany János esetében is a legfontosabb helyet foglalják el az életműben. (Főleg akkor, ha – „huncfut" módon – a „lelki háborúval" foglalkozó verseket is „háborús versek”-nek tituláljuk.) A Hecc, hecc! című Arany-verssel nagyon érdekes játék játszható. Minden olvasó könnyen bele tudja magát képzelni a „szegény marha" szerepébe, akinek nincsen kedve vágópadra menni. Mindig kerül ugyanis „mészáros"(a mindenkori Ácsferi), aki ráuszítja kutyáit (a mindenkori Pásztorokat) az áldozatra. De mivel a vers 1850-ben keletkezett, inkább az a valószínű, hogy a „szegény marha" ezúttal a forradalmi magyar népet jelenti, a „mészáros" pedig nem más, mint az osztrák császár, aki „ebeit" (Jellasics horvát bán horvátjait, Avram lancu mócait, Paszkievics herceg kozákjait, Haynau táborszernagy „osztrákjait" stb.) a magyarokra uszította.
A Civilizáció című vers az egyik legszarkasztikusabb és legaktuálisabb Arany-mű. Aki hallotta már a „megelőző csapás" kifejezést, sejtheti, hogy mire gondolok. Arany egyáltalán nem bízott a békemozgalmakban (lásd ezzel kapcsolatban a Gondolatok a békekongresszus felől című versét), talán ezért is sikerült olyan keserűre a Civilizáció.
Hogy mennyire igaza volt, az egy anekdotával is alátámasztható: „Valamikor a 20. század közepén élt az egyik felcsíki faluban öt verekedős fivér. Vasárnap délutáni «sétáik» alkalmával minden járókelőt helybenhagytak. Egyik alkalommal, miközben épp az egyik szerencsétlent potyolták, megszólalt a legkisebb fiú:
– De hát mié't ütjük? Nem vétett semmit...
A kérdésre rögtön jött a tömör válasz:
– Üssed, me't még véthet...".
Ezek után, azt hiszem, nem kérdés már, hogy miért írnak a költők háborús verseket.
