Arany versek (7.): Részvéttől a fekete humorú beletörődésig
1855-ben meghalt Vörösmarty Mihály, ez a gyászeset pedig – többek között – azzal a következménnyel járt, hogy Arany János (az egy Vajda Jánost leszámítva) „ellenfél" nélkül maradt a magyar költészet porondján – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának hetedik része.
Arany János
Néma bú
Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán. –
(1856 március)
Emlékre
Felszólítottak verset írni a v.-i honvédemlékre. Ecce:
Itt nyugosznak a honvédek:
Könnyű nekik, mert nem élnek!
(1878-9)
Részvéttől a fekete humorú beletörődésig
1855-ben meghalt Vörösmarty Mihály, ez a gyászeset pedig – többek között – azzal a következménnyel járt, hogy Arany János (az egy Vajda Jánost leszámítva) „ellenfél" nélkül maradt a magyar költészet porondján. Gyulai Pál és társai nem is késlekedtek sokat a rangsorkészítéssel. Számukra Arany lett a követendő mintakép – míg az új nemzedék szemében Arany konzervatív, maradi költővé vált, akinek esztétikai és másféle nézeteit illett meghaladni. Noha Arany kényelmetlenül érezte magát a „vezérkos" bőrében („... pályám bére / Égető, mint Nessus vére..." - írta az Epilógusban), eléggé lagymatagon tiltakozott a „mintaköltői" szerep ellen, sőt, élete vége felé abba is belement, hogy mások válogassák ki közlésre a verseit, így fordulhatott elő például, hogy azok a versei, amelyekben elítéli a magyarkodókat (itt elsősorban A hazáról, illetve A szájasok című verseire gondolok), kéziratban maradtak, míg a Kozmopolita költészet gond nélkül megjelenhetett. (Jellemző, hogy még Reviczky Gyula, a magát Arany-tanítványnak valló „szépszavú” költő is ellenverset írt a Kozmopolita költészetre.) Pedig A szájasok közlésével rögtön rendet rakhatott volna a fejekben: „Sokan szeretnék a hazát: / De gyűlölik minden fiát, / Ha népszerű alkalmakon / Oly nagyot, mint ők, nem kiált". Minket, kései utódokat viszont kevéssé érdekelnek az akkori irodalmi csetepaték, nekünk az a fontos, ami végül versként papírra került, kiválóan tükrözve, hogy Arany még saját nemzetével kapcsolatban is milyen bonyolult érzésekkel küszködött. Az 1856-os Néma búban még minden magyar haláleset hallatán „búsan, árván" rezzen össze, húsz évvel később pedig már a halott honvédeket irigyli, amiért nekik többé nem kell kínlódni a (magyar) élettel, hanem nyugodtan „nyugodhatnak”. Hogy húsz év alatt mi változhatott meg ennyire gyökeresen a magyar társadalomban, arra a történészeknek kellene válaszolniuk. Mi csak egy dolgot tehetünk: szomorúan tudomásul vesszük, hogy még a boldog békeidőkben sem volt – legalábbis Arany szerint – kolbászból a kerítés.
