Kitértünk akkor egyik különleges szerzői vállalkozására, a Tücsökzene című versciklusra, amely alcímével (Rajzok egy élet tájairól) jelzi: szó és kép, gondolat, emlék és leírás fonódik össze benne mesterien. Említettük alkotásai közül a Lóci-verseket is, amelyekben a gyermek és a felnőtt (illetve a felnőtt gyermekénje) folytatnak párbeszédet, helyenként Kosztolányi Dezső szintén nagyon ismert versciklusához, A szegény kisgyermek panaszaihoz hasonlóan. Azt is jeleztük, hogy Szabó Lőrinc költői művének igen érdekes és sajátos szeletét képezik azok a versek, amelyekben a lírai én a számunkra, európaiak számára több tekintetben szokatlanul vagy akár meglepően más elvek szerint „működő” keleti filozófia, gondolkodásmód alakjai, „díszletei” közé kerül, bölcsekkel, költőkkel beszélget vagy utazgat, így például Dzsuang Dszi mesterrel társalog, aki több versben feltűnik különbözőképpen, ám mindig emlékezetesen. Az említett ciklusokból származó verseivel illusztráltuk akkor az összeállítást.
Mindez csupán néhány jellemzője egy olyan életműnek, amely ma is sokakat befolyásol, szerzőjét pedig továbbra is meghatározó fontosságú alkotóvá teszi, az elhunyta óta eltelt hatvan év során is. A jelzett évforduló alkalmából, úgy gondoltuk, érdemes ismételten felidézni munkásságát, ezúttal Te meg a világ és Különbéke című köteteiből választott versekkel. Olyan szövegeit választottuk ezúttal, amelyek erőteljesen mutatják fel a vívódó embert és költőt, aki a kinti világot, a tőle sokszor függetlenül alakuló körülményrendszert egyensúlyba hozná, az értelmezés és az érzés hullámhosszán, a benső világgal, zaklatott időkben egyfajta „különbéke” megteremtésének lehetőségét kutatva a művészi önkifejezés eszközeivel.
Olyan írások is szerepelnek ezek között (így a Májusi éjszaka című vers), amelyek méltán állnak szellemi rokonságban hasonlóan mérvadó és maradandó, élettanulságokat összegző és értelmező nagy gondolati versekkel, mint például Kosztolányi Dezsőtől a Hajnali részegség vagy József Attilától a Hazám.

Gyermek és bolond

Ki elég bátor hinni, hogy
szükség van a gondolatára?
szépségre, jóra, ideálra?
Csak aki gyermek és bolond.

Nagy a világ s láttuk elégszer:
szépség s igazság ritka vágy,
győz a tömeg s a butaság,
ahogy a tömegen a kényszer.

Mi mégis csak nézünk magunkba,
bár reménytelen ez a munka:
– Így szebb lesz, játsszunk! – szól a gyermek.

S szól a bolond: – Más ki segítsen?
Tékozlom magam és teremtek
Céltalan gőggel, mint az isten!

Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

Nincs idő

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,
millió éves a szivem,
ezért van oly nagyon tele,
ezért ver olyan nehezen.

Ez a szív megtanult beszélni
és mindenre emlékezik
és engem persze érdekelne
tudni a történeteit,

mert csak ő ismer igazán, csak
ő tudja, mik a titkai
annak a vén birodalomnak,
mely a nevemet viseli.

Jó volna tudni, elbeszélni,
mit látott, mit mond és miért;
de nincs időm rá: a világ
nem tart el a verseimért.

Milyen kár! mondom eltünődve.
Kinek kár? kérdem. Csak nekem!
És már örülök, ha beszélő
szívemről elfeledkezem.

Tao Te King

Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek
lát valamit;
védelem kell védtelen életednek,
s védekezik.

Gyöngeséged páncélt izzad magára,
mint a csiga;
száz karddal jár benned előre-hátra
minden vita.

Utak sara, vágyol a messzeségbe,
s bár itt maradsz,
felkapaszkodol a tipró kerékre
s vele szaladsz.

Olyan szennyes vagy, hogy neked a legszebb
a tisztaság
s aki nem olyan, mint te, az se vethet
követ reád.

Minden erényed bűnben született és
bűn lesz megint,
de az akkordba a sokféle zengés
viszi a színt.

Kiépited magadból, mint a számok,
a végtelent,
és mert csupa rendetlenség vagy, álmod
s urad a rend.

Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el,
amin nevetsz;
igaz egész csak ellentéteiddel
együtt lehetsz.

Egész életed leplez és leleplez,
de odajut,
odafut mégis, lassan, így, szivedhez
az Igaz Ut.

Együtt és külön

Egyenruhában vagyok, egyszerű
egyenruhában, mint a réti fű.
Egyenruhában, mint a búzaszem,
kezdem, folytatom s végzem életem.
Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlitok.
De bármennyire anyám a tömeg,
magam örülök, magam szenvedek,
ahogy a harmatot s a nap tüzét
minden szálán külön érzi a rét,
vagy ahogy a kiégett földeken
egyenkint hal meg a sok búzaszem.

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

Tenger

Visz a hajó, ringat a tenger,
elnyúlok a fedélzeten.
Ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn, 

ez a kékség, amiben úszunk,
eget és földet összefog
és lent a hullámzó magasság,
fent a szárnyrakelt víz suhog. 

S ebben a tükrös ragyogásban,
csobogó ég és víz között,
elszáll az emberi sötétség,
amely idáig üldözött: 

könnyű vagyok s a könnyű lélek
könnyűnek érzi a jövőt,
minden gyötrelmét elfelejti
a megváltó szépség előtt. 

Visz a hajó, ringat a hullám,
a gép morajlik csendesen,
ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn. 

Lent az ég ragyog, fent a tenger,
ez a nagy fény meggyógyított;
most megint örülök, hogy élek,
hogy élek és ember vagyok.