Damian és a csillagok tánca (4.)

Búzási Gyopár illusztrációja

Váratlan vendégek

Damian csak félig eszi meg a rántottát. Miközben Dolores néni beszél, kezdi úgy érezni magát, mint aki bezárult a saját testébe, és csak nézni tud kifelé, ahogy a dolgok megtörténnek a távoli valóságban, miközben ő maga, ott belül, teste börtönében többé semmit nem ért és érez. Amikor Dolores néni elhallgat, sokáig nem tud megszólalni. Dolores néni fején átvillan, hogy tölt magának egy újabb whiskyt, de meggondolja magát. Nézi mozdulatlan unokaöccsét, ahogy kifejezéstelen arccal pislog, és megijed. Talán túl sok volt ezt így, egyszerre tálalni. Talán elég lett volna csak pár részletet közölni a fiúval, és idővel adagolni a többit. Túl nagy lett így a sokk.

– Damian... – kezdi, de nem tudja, mit mondjon. Sosem volt jó az ilyesmiben. Bárcsak itt lenne az anyja.

– Elnézést, ha bezavarok, de van egy kis probléma. Egy saloméi vadászhajó van a nyomunkban – szólal meg Totó, a mesterséges intelligencia, amitől Damian kezd magához térni.

– Damian... – kezdi újra Dolores néni, ezúttal határozottabban. – Tudom, hogy ez most túl sok információ egyszerre, sajnálom, ha sokkoltalak vele. Majd folytatjuk a beszélgetést, de most össze kell szedned magad, és segítened nekünk, mert veszélyben vagyunk, és anyád vár.

Damian lassan fogja fel a szavakat. Behunyja a szemét. Kavarog a világ, szikrákat és lángocskákat lát maga körül.

– Totó! Mennyire van közel a vadászhajó?

– 2,3 millió kilométer. 0,1 fénysebességgel egy kicsit több, mint két óra.

– Damian! Figyelj rám!

A fiú kinyitja a szemét.

– Emlékszel még, hogyan kell használni az irányított védelmi lézert?

– A vadászhajó 0,3-as fénysebességre váltott. Így alig van egy óránk, amíg utolér – szól közbe Totó.

– Damian!

– Igen... emlékszem – hallja meg Damian a saját hangját valahonnan kívülről.

– Ülj be a lövészfülkébe. Ha közeledik a vadászhajó, célozz, és lőj, ameddig bírsz. Szükségünk van rád, főnök! Érted, amit mondok?

– Igen – mondja Damian, és azzal visszatér a testébe. Megfordul, és kimegy az ebédlőből.

Dolores néni a fedélzetre siet, ahol Nunu már lázasan sürög-forog.

– Totó, milyen messze vagyunk Hyától?

– 1,5 millió kilométer.

– Nunu, küldj ki egy üzenetet a Holdőrség hajóinak. Biztosan van valaki a közelben. Totó, mennyi üzemanyagunk van még? Tudunk égetni egy 0,3-ast valameddig?

– 0,2-es fénysebességgel el tudunk menni a védett területig negyven percen belül, körülbelül 15 százalék esélyünk van rá, hogy addig nem robbanunk le.

– Damian, Nunu! Be vagytok kötve?

– Üzenet érkezett a vadászhajótól – mondja Nunu, és megnyitja. A hologramon egy gyönyörű, virágmintákkal és mívesen megrajzolt égitestekkel díszített, kék egyenruhát viselő, magas, sárga szemű, olajbarna bőrű tiszt jelenik meg. Egyenruhájának mellén a saloméi címer: három kék gyémánt fehér körvonalai. A háttérben a saloméi hajó vörös, smaragd és sötétkék árnyalatokban csillogó-villogó fedélzete, ahol még áll néhány egyenruhás tiszt. A sárga szemű tiszt kimérten, mély hangon szólal meg:

– Mercédes Lima! David Reisz vagyok, a Saloméi Harmadik Ezred Ötödik Vadászcirkálójának kapitánya, és felszólítom, hogy azonnal adja meg magát. Novoquia és vele hamarosan Serenitas is a Rumia-Salomé Egyesült Világföderáció része. Ön politikai szökevény, és haza kell jönnie rendezni az ügyeit. Ha megadja magát, tárgyalhatunk. Ha futni akar, utol fogjuk érni, és politikai fogolyként fogjuk hazavinni.

Dolores néni köp egyet.

– Azt hiszik, velünk van Mirri. Ez csak jót jelent. Hallottad, Damian? Anyádat nem sikerült még elkapniuk! Fogalmuk sincs a jóképű kis gyémántebeknek.

– Üzenet érkezett a Holdőrség egyik járőrhajójától, a Siklótól. Eduardo hajója. – mondja Nunu mosolyogva, és megnyitja az üzenetet. Sárga inget és szürke nadrágot visel éjfekete bőrén Eduardo, akiről Damian izgatottan állapítja meg, hogy nemcsak egy egyszerű fejvadász, hanem maga is Holdőr: nyakában ott a Holdőrség vörös és fekete színű selyemkendője. Alatta ezüst láncon egy fehér gyűrű csüng. Rövidre vágott haja alatt szürkészöld szeme még a hologramon is kísértetiesen csillog. Ékköves gyűrűkkel tarkított ujjai között pipát tart. Kellemes, nyugodt bariton hangon szólal meg:

– Üdvözletem, Niké és üdvözletem, Saloméi Harmadik

Ezred Ötödik Vadászcirkáló. Én Eduardo Elba vagyok, Holdőr, a Sikló kapitánya. Önök a Holdőrség által ellenőrzött területen tartózkodnak. Le kell szállniuk a hajómra, hogy feltegyek önöknek néhány kérdést és megbizonyosodjak róla, hogy nem jelentenek veszélyt szeretett holdunkra és szabadságunkra nézve. Elmondhatják, mit keresnek itt. Talán segíthetek. Amennyiben nem szállnak le békésen a hajómra, kénytelen leszek megsemmisíteni önöket, én vagy a közelben ólálkodó három holdőrségi járőrhajóink egyike.

– Pont jókor, Eduardo szívem! – vigyorog Dolores néni.

*

Damian életében nem látott még akkora hajót, mint a Sikló. Az ő hajójukkal ellentétben az nem tudott leszállni sehol, tulajdonképpen egy kisebb űrváros volt, a személyzet élete nagy részét ott töltötte. Legalább háromszor akkora volt, mint a novoquiai Történeti és Csillagászati Tudományok Iskolája. Több mint egy kilométer széles lehetett, és legalább 700 méter magas, hossza szinte három kilométer. Mindkét oldalán volt egy leszállópálya. Az ő hajójuknak a bal oldalin kellett leszállnia, a saloméit a jobb oldalihoz utasította Eduardo. Ahogy kiszálltak, a sok parkoló hajó között Damian hamar felismerte a Szitakötőt is, azt az ősöreg hajót, amivel Eduardo annyiszor meglátogatta őket, és amit Dolores néni és Nunu oly sokszor kezelésbe vett, hogy már szinte minden eredeti alkatrésze ki lett cserélve.Fél órával később egy tárgyalóteremben találkozik a három fél, valahol a két leszállópálya között, a Sikló gyomrának mélyén. Öt Holdőr kíséri őket ide, ahogyan ugyanennyien kísérik a sárga szemű David Reisz kapitányt és két beosztottját is. Eduardo és további öt társa várja őket a teremben.

– Kedves vendégeim! – kezdi Eduardo. Láthatóan élvezi a helyzetet. – Meséljék el nekem, mi szél hozta önöket köreinkbe!

Néhány másodperc csönd után Reisz kapitány megköszörüli a torkát, és megszólal:

– Kapitány úr, mélyen tisztelt Holdőr, engedje meg, hogy kifejezzem sajnálatomat, amiért felkavartuk a hyai járőrség vizeit a mi kis ügyünkkel. A helyzet az, hogy a Niké hajón egy politikai szökevényt rejtegetnek, bizonyos Mercédes Limát, a novoquiai városi tanács volt elnökét, akinek haza kell jönnie meghallgatásra.

– Volt elnökét? – kérdi Eduardo alig észrevehető mosollyal a szája sarkában.

– Amint azt Elba kapitány úr bizonyára tudja, Novoquia városa az elmúlt napokban a Rumia-Salomé Egyesült Világföderáció fennhatósága alá került, és csupán napok kérdése, hogy a bolygó is a föderációt erősítse, heteké, hogy az általuk vezetett holdak, az Amon és a Nora is. Ahogy bizonyára arról is hallott, hogy az elmúlt években Azar, Rumia, Salomé és Serenitas végtelen tárgyalások és viták során próbált kiegyezni különböző gazdasági és adminisztratív kérdésekben.

– Valóban, tisztelt Reisz kapitány, úgy tudtam, hogy konföderáció létrehozásán fáradoznak a világok. Meg kell mondanom, az még azért sokkal kedvesebben hangzott, mint ez a világföderáció – mondja Eduardo.

– Bizonyára arról is tud a kapitány úr, hogy az elmúlt fél évben Azar Köztársaságnak és autonóm tartománybolygójának, Zarathustrának sikerült kiegyeznie Rumiával és Saloméval, és egyesült erővel sikerült megoldaniuk a Serenitasszal kapcsolatos problémákat.

– Adok én neked problémákat, te karót nyelt selyemfiú! – dörmögi Dolores néni. Eduardo ránéz és elvigyorodik. Reisz kapitány rezzenéstelen arccal folytatja.

– Kapitány úr! A legnagyobb tisztelettel kérem, hogy adja át nekünk a politikai szökevényt, és mi azzal itt se voltunk, megyünk a magunk dolgára.

(folytatjuk)