A Haza mint labodaleves

(Matei Florian)

(...) Jobb pillanataiban Stănescu elvtársnő* mind­annyiunk édesanyjaként viselkedett. Ilyenkor bárso­nyos mosoly jelent meg az arcán, mintha képzeletbeli cukorkákat osztogatna. Afféle lelki gólyamadár volt tehát, aki jobb híján nyakkendős sólymokat* költött ki hosszú kotlás után a tojásokból. Csak annyi hibádzott a dologban, hogy a tojások vagy nem voltak megfelelő­en előmelegítve, vagy túlságosan is különböztek egy­mástól, mert egy-egy fióka szörnyen szófogadatlanra és féktelenre sikeredett. Elég volt egy pillanatnyi figyel­metlenség, s a Haza Sólymai* koszos, mosdatlan ör­dögfiókákká változtak, akik megeszik az ember idegeit. A napközi összes rejtekhelye közül a homokozó volt az, ami a maradék mosolyt is ráfagyasztotta az elvtársnő arcára. Amolyan dzsungel volt ez a homokozó, félbe­vágott gumiabroncsokkal határolt őserdő, amelyben a különféle, kis-, közép- és nagycsoportos törzseket az ördögre bízták az istenek, ők maguk meg visszavonul­tak horgolni valami szent helyre (például egy árnyé­kos padra), amely annyira védett volt, mintha nem is létezne. Istenek hiányában a homokozó négyszöge átváltozott miniatűr Hazává - forradalmakkal, kapzsi fasiszták* ellen vívott honvédő háborúkkal. A fasiszták mindig a szomszédos homokozókból érkeztek, csupa ócsárló szó hagyta el a szájukat, piszkálták a dolgozó népet, mindazon derék bányászokat és alagútásókat tehát, akik arcuk verejtékével és karuk erejével fára­doztak a közösség felvirágoztatásán. Minden mozdu­lat (példának okáért: ha valaki átlépte a gumiabroncs­határt) imperialista agressziónak*, a békeszerződések megszegésének, a harcosok arcába dobott kesztyűnek számított, akiknek már csak annyi maradt hátra, hogy fegyvert fogjanak, és megállítsák az idegen hordákat.

Én például harcos voltam. Harcosként egyik leg­fontosabb feladatom a kémek és gyanús elemek le­leplezése volt, akik mindig álarcot viseltek, és mézes­mázos, képmutató szavakkal álcázták valódi szán­dékukat. „Nem adnátok kölcsön azt a vödröcskét?”, mondták az ilyenek. Vagy pedig: „Ahá, ti kastélyt épí­tetek!”. Magától értetődő volt, hogy egy olyan, szolid erkölcsi alapokon nyugvó ország, mint a miénk, soha nem fog kölcsönadni jöttmenteknek még egy vödör­fület sem. A kastélyépítés pedig már-már államtitok részét képezte. Azokban az időkben olyan ádáz volt a konkurencia, hogy bárki, aki egy-egy többemeletes építményről kifecsegett valamit az ellenséges országoknak (törzseknek), árulónak számított, s el is nyerte méltó büntetését. A büntetésvégrehajtással én fog­lalkoztam. Rövid tanácskozás után az öregek tanácsa (azaz: a hat évnél idősebb kölyköké) kinyilatkoztatta, hogy – a tett súlyosságának függvényében – hány seggberúgás után részesülhet az illető bűnbocsánat­ban. A büntetés különféle lehetett – nem is annyira a seggberúgások számát, inkább a rúgások erejét és technikáját tekintve. Hogy érthetőbb legyek, el kell mondanom, hogy míg egy komoly vétséget bomba­erejű spiccrúgással toroltam meg, az enyhébbet leg­többször csak egy formális csűdrúgással.

A háborúk ellenben kaotikusak és rövid lefolyásúak voltak. S nem azért, mert a harcosok nem tudták volna, hogyan lehet a legjobban betartani az ellen­ségnek, hanem főleg azért, mert szinte mindig akadt egy-egy berezelt kislány, aki elrohant az árnyékos pa­dok felé, ahonnan már átkozódó elvtársnőcsapattal tért vissza. Ez mindig a háború és a szabadság és a nap végét jelentette. Visszatértek az istenek.

A homokozó zivataros történelmének legemléke­zetesebb csatájára (amely után hosszú béke és bölcs kormányzás következett) csupán a sors kiszámítha­tatlan szeszélyéből került sor. Ki hitte volna, hogy a szakácsnőnek is lehet gyereke? S ki hitte volna, hogy azon a napon őt is magával hozza a napközi­be? Ezekre a kérdésekre sosem fogunk választ kapni. Ami fontos: ez a lény, aki sandán, egy ragadozó te­kintetével leste a homokozót, nem olyan volt, mint mi. Hanem iskolás. S nem is akármilyen iskolás, ha­nem negyedikes. Olyan volt – ha így jobban tetszik –, mintha Hunyadi János a Szovjetunió tankjaival és géppuskafészkeivel állt volna szemben. Egy fenyege­tő, felfuvalkodott Szovjetunióval, a ködös jövő iszo­nyatából előtermett fenevaddal. Rövid kurjantással, amelytől belénk fagyott a szusz, átugrott a határon, mintha tényleg csak félbevágott gumiabroncsok álltak volna közöttünk. Egy pillanat alatt két fontos erődít­ményünk tűnt el könyörtelen teniszcipője alatt. Aztán egy egész város. Sok-sok áldozattal létrehozott civili­zációnk homokvárként dőlt össze. S vigyorgása, meg­vető vigyorgása mintha azt mondta volna, hogy „én negyedikes vagyok, ti pedig napközisek, én negyedi­kes vagyok, ti pedig napközisek”. Akkor értettem meg, hogy bátorság és büszkeség nélkül nem lehet Hazát építeni. Végignézve sólyom-honpolgáraim rémült és tehetetlen arcán, éreztem, hogy ereimben ott csörge­dezik Ștefan cel Mare (vagy Mihai Viteazul?) szabad­parasztjainak megátalkodott vére, akik Ojtoznál és Poszádánál szembeszálltak a németekkel. Határtalan gyűlölettel suttogtam magam elé: „eddig és ne to­vább...!”. Ugyanabban a pillanatban, heves indulattal, doboló szívvel, vaskaromat és acélkezemet munkába állítva, föltaszítottam a támadót. S mint valami boldog álomban, elnyomott népem üdvrivalgásától kísérve láttam, hogy a gúnyos vigyor lehervad a szájáról, sar­ka belebotlik a gumiabroncsba, s hatalmas, negyedik osztályos pionírteste elvágódik a földön. Röviden: betörtem a fejét, mert még az ő leigázó koponyája is gyengébb volt, mint a homokozón túli aszfalt. Talán mondanom sem kell, hogy rögtön kereket oldott.

Isten útjai kiszámíthatatlanok

(Filip Florian)

Édes a béke íze. Mint a törökméz. S a felnőttekkel vívott háborúban mindig eljön az a nap, amikor (több száz, lövészárokban és fronton töltött nap után, ro­hamok, rajtaütések, visszavonulások, erőltetett me­netelések, bekerítések és átszervezések után, amelyek mind-mind keserűek, mint a citrom vagy a kajsziba­rack) minden gyerek fölfedezi, többnyire csak vélet­lenül, hogy édes a béke íze. Attól a perctől kezdve az eltökéltség és a bátorság csikorogni kezd, a hadakozó szellem elpuhul, egyre több, szilárd pilléreken nyugvó híd épül az ellenség felé, s a dolgok önkéntelenül is a jóindulat és a fegyverszünet irányába mozdulnak el. Attól a perctől kezdve Matilda virágcserepét nem köt­jük madzaggal az ajtókilincshez (hogy ajtónyitásnál le­repüljön a kovácsoltvas állványról és darabokra törjön a folyosón), a Ciocan családnak se kell macskaszarba lépnie a lábtörlőn (persze, ők se kobozzák el többé a labdát, félbeszakítván így a Băiuț utcaiak emlékezetes meccseit), More bácsi is nyugodtan várhatja a postáját (mert többé nem tömjük tele a postaládáját sárral és gilisztával). Milyen jó érzés gond nélkül lépni be a D 13-as tömbház D lépcsőházába! Nem kell többé kigu­vadt szemmel lopakodni, nem kell többé fület hegyez­ve lábujjhegyen járni. Milyen jó tudni, hogy semmiféle veszély nem leselkedik rád, nyugodtan mehetsz fel a lépcsőkön, a kezicsókolommal, jónapotkívánokkal és a normális válaszokkal sem kell spórolnod, ha szom­széddal találkozol.

Efféle nyugodt időszakokban, mikor a fegyverek szegre akasztva pihennek, mikor a katonai stratégiákat por lepi, a sáncerődítmények pedig átmenetileg ki­ürülnek, korábban elképzelhetetlen dolgok is meges­nek az emberrel. Például én, Filip, aki korábban annyi dührohamot okoztam Constantineascának a lépcső­házban döngő lépteimmel, mikor ötösével ugrottam át a lépcsőfokokat, mikor fülrepesztő hangon dönget­tem a vaskorlátot stb., mondom, én, aki az idegössze­omlás szélére sodortam szegénykét kiállhatatlan vála­szaimmal, s aki annyi gerillaakcióval keserítettem meg az életét, ezernyi szitkot és átkot kapván tőle cserébe, nem beszélve a pofonokról, vesszőről és nadrágszíjkúráról, amiket miatta kellett elszenvednem, én, Filip, egy pompás, tavaszi napon bekopogtam Constantineasca nénihez, és vésőt, kalapácsot, csavarhúzót kértem tőle. Néhány perccel múlhatott dél, épp iskolából mentem haza (a harmadik évharmad kezdete volt), éreztem, hogy összepisilem magam, majd' szétrobbant a húgyhólyagom, de sehogy se tudtam kinyitni az ajtót a nya­kamban lógó kulccsal. Percekig kopogtam az ajtón, majd hangosan, ököllel döngettem, anélkül azonban, hogy szándékomban állt volna újrakezdeni a harcot a felnőttekkel, végül a Cristache család szegfűi közé, egy csorba, lila zománcú fazékba végeztem el a kisdolgomat. Senki nem vette észre, mit csináltam, ezért meget­tem egy almát, amit a táskámban találtam, lézengtem egy darabig a lépcsőházban, majd arra az elhatározás­ra jutottam, hogy feltöröm a yale-t. Betörőnek lenni izgalmas dolog, még akkor is, ha csak a saját lakásodba törsz be. Olyan érzés tölti el közben az embert, mint amikor a hőn áhított savanyúkáposztát ropogtatja a halvához hasonlatos, émelyítően édes időszakokban. Constantineasca nem kérdezte, mire kellenek nekem a szerszámok, sem azt, hogy mikor szándékozom visszavinni őket, hanem nagylelkűen (elvégre a békének ára van!) átnyújtotta nekem a kért dolgokat, mire én fölrohantam a negyedikre, s teljes erőből döngölni kezdtem az ajtókeretet, ahol a zár nyelvét sejtettem. Minden figyelmemet a betörésre összpontosítottam, a véső már az ajtórésben állt, fülsiketítő volt a zaj, az egész lépcsőház zúgott, mint valami üzemcsarnok, mi­kor váratlan fordulat állt be zárfeltörési kísérletemben: bentről csodálkozó női hangot hallottam, „van ott va­laki?”, kérdezte a hang, majd kinyílt az ajtó, s ott állt előttem anyu, a világ legártatlanabb kifejezésével az arcán. Háta mögül egy alacsony, köpcös, mezítlábas bácsi, khaki izomingben és alsónadrágban, mosolyog­va integetett.

Akkor és ott, abban a déli (és tavaszi) órában, mi­közben majd' kiugrott a szemem az éhségtől, megér­tettem, hogy a háborúnak rengeteg ismeretlen arca van, ott is front nyílhat, ahol nem is sejtettem (tehát épp a mi konyhánkban), hiszen az az illető, akit mint­ha egy fiktív felhőből dobtak volna alá ejtőernyővel (elvégre felhőtlen volt az ég), egyáltalán nem kismiska volt, hanem nagyon is képzett harcos. Elnézve anyá­mat, aki karton szoknyát és téglaszínű blúzt kapott magára, és az idegen alakot, aki katonai egyenruhá­ba bújt, vállapján három csillaggal, semmi mást nem tudtam tenni, csak szárazakat nyeltem. S csodálkozva fedeztem fel, hogy a háború íze nemcsak savanyú le­het, mint a citrom vagy a kajszibarack, hanem keserű is, mint az Algocalmin.

A Băiuț utcai langyoska háború után, amely végül is azzal végződött, hogy az ellenfelek érzelmileg közel kerültek egymáshoz, a mi konyhánkban valóságos hidegháború tört ki. Hosszú lejáratú, komplikált, al­jas háború, amelyben végül mindkét fél elhasználó­dik. S nemcsak azért, mert a konyha kölykei jobban szerették a limonádét és a cseresznyeszilvát, mint az Algocalmint. Hanem azért is, mert fejünk fölött ólom­ként függtek bizonyos elvek. Az agresszorral vívott üt­közetekről nem is beszélve. A katonatiszt – akit Matei öcsém bácsinak keresztelt el, akit Uca (az Ellenállás egyik harcosa) Tábornoknak nevezett, de akit nagy­apa figyelemre se méltatott, s akit Didi nagybácsi is csak a megvető Azazizé névvel illetett –, szóval a ka­tonatiszt igyekezett túljárni a Florian testvérek eszén, hátha csökkenteni tudná éberségüket. S mindezt saját laktanyájukban, a 40-es számú lakrészben. Mi viszont, fiúk lévén, tehát afféle fiatal pulykák, saját lebernyeggel, tollazattal és ösztönökkel, egy percre sem hagy­tuk egyedül anyuval, míg el nem nyomott az álom. Szóval bevettük magunkat a konyhába, ahol viszont hideg volt, kegyetlen hideg, elvégre hidegháború zaj­lott arrafelé. Ami engem illet, én folyton magáztam az illetőt, nem mintha respektáltam volna, hanem hogy fölfogja végre: bármit csinálhat (pedig még fejre is állt volna szegény, sőt, üveggolyót is nyelt volna, hogy bár egyszer letegezzem), számomra örökre ellenszenves idegen, agresszor marad. Ami őt illeti, egy csöppet nem érdekelte az életem, ezért meggyőződés nélkül, csak hogy csináljon valamit, néha megpróbált beül­tetni engem valamiféle képzeletbeli iskolapadba, s mi­vel úgy képzelte, hogy a matematika és az irodalom a kisujjában van, folyton ezekkel nyaggatott. Miután kiélvezkedte magát, cigarettára gyújtott, élvezkedett még egy kicsit, majd kékre-zöldre változott az arca, és töltött magának egy kupicával, mert rájött, hogy az asszony, mármint anyu, még mindig nem tanult meg főzni, és multivitaminokkal tartja életben a gyerekeit. A háború ideje alatt mindvégig megpróbált leszámolni a 40-es lakrész kisebb és nagyobb burzsoá maradvá­nyaival (vagyis velünk, gyerekekkel), sőt, anyu egész családjával is, de meg vagyok győződve, hogy amikor hosszú időre bezárkódott a fürdőszobába, Pelican tin­tát lőtt be magának, hogy ő is hasonuljon egy kicsit a kékvérűekhez (vagyis hozzánk). Meglehetősen bi­zonytalan vagyok ugyan a fürdőszobai történéseket illetően, de a sejtelem azért sejtelem, az igazság pedig igazság. Egy dolgot bizton állíthatok: mikor bementem utána a fürdőszobába (és mindig be kellett mennem, különben elkéstem volna az iskolából), meglehetősen furcsa illatok terjengtek odabent.

Hidegháborút, ahogy a kortárs történelem be is bi­zonyította, nem szuronyos rohammal lehet megnyerni, hanem kitartással, ravaszsággal és látszólag ártalmat­lan támadásokkal, akár a sakkban, amelyeket csak azért lép meg ma az ember, hogy holnapig belekábuljon a gondolkodásba az ellenség. Sajnos, el kell ismernem, a Florian testvérek nem nagyon tudtak ilyen regiszte­ren játszani. Annyi örvénnyel körülöttünk (én például, a Băiuț utcai fegyverszünet aláírása után, boldogan fedeztem föl az A lépcsőház előtti pad diszkrét báját, ahol a gesztenyebarna hajú, kövérkés kislány, Monica gyakorolta a csókolózás pedagógiáját; Matei pedig, fontos ember lévén a napköziben, szintén „rengeteg problémával küszködött”), nem igazán értünk rá álnok stratégiákon gondolkodni vagy hosszú lefolyású hábo­rúra rendezkedni be. Matei belepisilt ugyan a tiszt úr ellenzős sapkájába (arra a páratlan következtetésre jutva, hogy a Haza tulajdonképpen éjjeliedény), az én erőm­ből viszont csak apró piszkálódásokra futotta. Például amikor hozzánk telefonált, úgy tettem, mintha nem hallanék semmit, elváltoztattam a hangomat, és azt válaszoltam, hogy téves hívás, vagy pedig – miközben kávéscsészével egyensúlyoztam – megbotlottam, hogy a kávé a nadrágjára vagy a cipőjére loccsanjon. (...)

Egy esős délutánon megértettem, hogy elveszí­tettük a hidegháborút. Anyu jött be a szobámba (apu volt szobájába). A szőnyegen elnyúlva olvastam, anyu leült az ágyra, egy darabig az orosz író regényéről be­szélgettünk, majd a sötét viharfelhőkről, megkérdezte, hogy kérek-e még tejberizset, mire elmondtam, hogy két adagot már elpusztítottam, végül közölte, hogy születni fog még egy testvérkém. Ki hitte volna, hogy a vereség is ilyen szép tud lenni?! Mint anyu.

Lövétei Lázár László fordítása

* elvtársnő - a nők hivatalos megszólítása a kommunista rendszer alatt

* sólymok, Haza Sólymai - óvodáskorúak számára létre­hozott szervezet az 1990 előtti Romániában, amely, a hivatalos ideológia szerint, utánpótlást nevelt a kom­munista párt számára

* fasiszta - a 20. század első felében több európai állam­ban (Olaszország, Németország stb.) uralkodó erősza­kos, zsarnoki politikai ideológia; itt a szó elnyomókat jelent.

*  agresszió - erőszaktevés

Megjelent a Cimbora 2013/7-es számában