Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszé­lye, hogy a tan­könyvek foglyává válik. Ennek hosszú távon káros következménye le­het: egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz unal­massá válik – diá­kok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy – a Cimbora felkérése nyomán – megpró­bálom kissé „leporolni” Arany János életművét, ha csak tucatnyi Arany-vers erejéig is.

Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hall­gatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjá­nak. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet meg­tudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt. Aki verset akar írni (és némi tehetség is szorult belé), annak például elég elolvasnia Arany Vojtina-verseit, hogy megtudja, hogyan kell kinéznie egy versnek – és nem kell fölöslegesen kidobnia egy csomó pénzt vers-író szemináriumra.

Igyekeztem olyan (rövid) Arany-verseket választa­ni, amelyek nem szerepelnek a tananyagban, hogy még véletlenül se érhessen az a vád: belekontárkodok a tankönyvírást hivatásszerűen űzők munkájába. A kiválasztott versekkel ugyanakkor igyekeztem lefedni szinte a teljes Arany-életművet, szándékom, hogy ki­derüljön a versekből, mit is gondolt Arany János az irodalomról, a versírás problémáiról, milyen volt a viszonya szülőföldjéhez, a családjához, mit gondolt nemzetéről és a világról általában, milyen testi-lelki nyavalyákkal küszködött stb.. Rövid verskommentár­jaimban igyekszem kerülni a „száraz” stilisztikai elemzéseket (ezeket jó esetben az iskolában is elsajátíthatja a diák), inkább olyan kuriózumszerű adatokkal dolgoztam, amelyek a diákok számára is érdekessé tehe­tik ezeket a 150 éves verseket.

Őszintén remélem, hogy akad majd néhány olyan Cimbora-olvasó diák, akit sikerül meggyőznöm, hogy az Arany-versekkel bíbelődve tényleg ARANY VER­SEK-kel volt dolga.

Ízléspróba sonkával, teával

De gustibus non est disputandum, vagyis: Az íz­lésről nem lehet vitatkozni. A latin szállóige meg­magyarázza, hogy Arany miért nem is ítéli el Magyar Miska könyvektől való irtózását. De ezzel korántsem tekinti elintézettnek a dolgot: a versből kiolvasható a költő szeretetteljes (vagy önironikus) viszonyulása is az irodalomhoz (lásd: „költői finom ídeák”).

Azon most fölösleges eltöprengeni, hogy vajon a versben szereplő János deák azonos-e a szerző Arany Jánossal, de maga a vershelyzet nagyon is életszerű: Magyar Miska verseskötetet kap ajándékba, s nem igazán értvén a versekben foglaltakat, János deáktól kér eligazítást.

Csodálatos, ahogyan Arany elrejti ebbe a rövid versbe a kortárs magyar irodalomról alkotott vélemé­nyét. Az 1850-es évek eleje ugyanis a petőfieskedők (Lisznyai Kálmán, Szelestey László, Spetykó Gáspár és társai) aranykora, Lisznyai 1851-es, Palóc dalok című kötete például több mint 6000 példányban talált vevőre – miközben Arany 1852-es Nagyidai cigá­nyokja ott porosodott a könyvesüzlet polcain. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy Magyar Miska a „költői finom ídeák” helyett „vaskosabb ídeát” követel a költőtől, hiszen épp a petőfieskedők lírájában lesz tudatos céllá a különcködés, a pongyolaság, a bom­basztikus hasonlatok használata stb. Íme egy példa a „vaskosabb ídeá”-ra:

Egyébként nem lennék meglepve, ha Magyar Mis­káról Petőfi 1845-ös „magyar nemese” jutna az olvasó eszébe, hiszen Arany Magyar Miskában ugyanúgy a magyar társadalom egyik típusát (a műveletlen urat) próbálja megrajzolni, mint Petőfi az analfabéta, de harsány nemesben:

Örömünkre szolgálhat ugyanakkor, hogy a „ma­gyar úr” nyolc év alatt (1845-től 1853-ig) megtanult olvasni, még ha egyelőre nem is érti a jó verseket. Szereti viszont – hogy egy kicsit „félre” is olvassuk Aranyt – a sonkát teával. Akárcsak én.

Megjelent a Cimbora 2007/6-os számában