Tipegő Pegazus, szeszélyes múzsa

Ha kerülne olyan elvetemült olvasó, aki „ától cettig” elolvasná az utolsó harminc év magyar verseit, annak bizonyára feltűnne, milyen sok költemény szól a versírás nehézségeiről. De ez a téma egyáltalán nem a kortárs költők találmánya – erre éppen Arany János Barátomhoz című verse az egyik legjobb példa. Arany egész életművén végigvonul ez a kérdés, hiszen az 1850-es Eh! című verse éppúgy az íráskor felmerülő problémákat tárgyalja („Eh! mi a kő jutott hozzám, / Hogy nem megy az irka-firka; / Hiába van toll kezemben, / Csak bámulok, mint a birka...”), mint az 1877-es Hagyaték („Hát csak írni, mindég írni / A manó se tudja, mit? / Nosza, már a közönség is / Lásson egyszer valamit!”).

Hogy miért választottam én mégis a Petőfinek dedikált verset, arra két magyarázattal szolgálhatok:

1. Az egész világirodalomnak nincs még egy verse, ahol a Pegazus (a költői elragadtatás, ihletettség hagyományos szimbóluma) ilyen áldatlan állapotban szerepelne: Aranynál „átkozott gebe”, „rossz ló” lesz a mitológia szárnyas lovából, amit hiába noszogat a költő, csak tipegésre futja annak erejéből.

2. A harmadik versszak a magyar irodalom legbájosabb „önkritikája”, a versszak utolsó sora pedig („Csuklott a múzsa s rám rivallt: «elég!»”) szép lassan ki fogja szorítani az esti imát az életemből.

A vers külön érdekessége, hogy Arany talán már Petőfiék első szalontai látogatásakor átadhatta a kéziratot Petőfiné Szendrey Júliának megőrzés végett (aki olyan „jól” megőrizte azt, hogy a kézirat csak százegynéhány év múlva került elő a Tiszántúli Református Egyházkerület debreceni nagykönyvtárából).

A „ma kucsmád nyomtam fel” s az utolsó két versszak mindenesetre azt sugallja az olvasónak, hogy Petőfiék személyesen is jelen lehettek a vers írásakor, a Petőfi-levelekben legalábbis nem történik említés a versről, márpedig ha Petőfi a „kihűlt” kéziratot olvasta volna – ismerve csipkelődő természetét –, bizonyára nem hagyta volna szó nélkül Arany „provokációját”.

Megjelent a Cimbora 2007/7-es számában