Kézfogás az irodalommal
Szülőhelyem
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De másképp vígan működék;
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; –
Szóval: csinált kommóciót.
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”
E verseket – bár hangtalan.
Harangozó természet(esség)
A Szülőhelyem című négysorost azért tartottam fontosnak idézni, mert nagyon jól megmagyarázza a másik Arany-vers címében szereplő Horatius-hexametert: „Naturam furcâ expellas, tamen usque recurret”, azaz: „Űzd vasvillával, de a természet bejön újra”. Eltekintve attól a szélsőséges esettől, amikor valaki disznót tenyészt a tömbházlakásban – egyenesen kívánatos, hogy néha „bejöjjön hozzánk a természet”: visszatér így életünkbe az a tisztaság, amit már rég elveszettnek hittünk, és ami után heves nosztalgiát érzünk. Mint Arany János is. Több mint húsz évet élt le ugyan a magyar fővárosban, de igazán megtelepedni ott mégsem tudott. Pedig szerette a budapesti embereket: az Őszikékben verset írt a rikkancsról (a „hírlapárusról”), az öreg pincérről, mégis elvágyódott a fővárosból, vagy a „tölgyek alá”, vagy a „ligetbe” ... Vagy vissza a gyermekkorba. Kizártnak tartom, hogy lenne olyan férfiember, akinek kölyökkorában ne lett volna töklámpása. A tökharang már bonyolultabb valami, de akinek van némi fantáziája, könnyen el tudja képzelni a dolgot (erre a „fantáziálásra” kényszeríti az olvasót a vers első nyolc sora). Sokkal érdekesebb viszont (mert többet elmond Aranyról) az, ami a vers további soraiból kiolvasható: kinek fog harangozni Arany? Önmagának? Hiszen egész életében „saját kényére, szabadon” szerette volna kongatni a verseket (lásd például A vigasztaló című versének utolsó versszakát). Van Aranynak egy verse, A dalnok búja, ami napjainkra nagyon kiment divatból – pedig fontos dolgokat tartalmaz: „Tettekre híni fel a vásott / Idők fiát szent hivatásod”, mondja egy hang a „dalnoknak”, ő viszont kézzel-lábbal tiltakozik a felszólítás ellen. „Hangtalan” akar verselni. Ez a luxus viszont csak nagyon ritkán adatott meg neki.
A Naturam... ebből a szempontból kivételnek számít: a vers tényleg csak posztumusz látott napvilágot. De akkor már késő volt: Arany jóval korábban a nemzet költője lett. Halála után az újságok napokig fekete gyászkeretben jelentek meg...
Megjelent a Cimbora 2007/8-as számában
Arany versek (3.): A poéta szerszámosládájáról
Kézfogás az irodalommal
Sorról sorra haladva a versben tulajdonképpen az Arany János-i esztétika központi kérdéséhez jutunk el, éspedig: forma és tartalom egységéhez. Például ha valaki udvarló verset akar írni a kedveséhez, nem fogja alpári módon káromolni az imádott nőt (vagy férfit), hanem a témának megfelelő „gyöngéd" hangnemben adja majd elő a mondandóját – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának harmadik része.
Arany versek (2.): Tipegő Pegazus, szeszélyes múzsa
Kézfogás az irodalommal
Az egész világirodalomnak nincs még egy verse, ahol a Pegazus (a költői elragadtatás, ihletettség hagyományos szimbóluma) ilyen áldatlan állapotban szerepelne: Aranynál „átkozott gebe”, „rossz ló” lesz a mitológia szárnyas lovából, amit hiába noszogat a költő, csak tipegésre futja annak erejéből – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának második része
Arany versek (1.): Ízléspróba sonkával, teával
Kézfogás az irodalommal
Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hallgatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjának. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet megtudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának első része.