Évezredekkel ezelőtt legendák születtek az ókor isteneinek fáiról, lombkoronáikban lakó istenségekről, szellemekről. Őseink a szent fák alatt tanácskoztak, törvénykeztek, ott választottak sírhelyet vezetőiknek. A viharokkal dacoló fák – talán mert életük hasonlít az emberekéhez: egyenesen állnak, éveken át növekednek, termést hoznak, megöregednek, végül meghalnak – az idők során jelképekké váltak.

(Petőfi Sándor)

  „Kiteszi középre a nagy asztalszéket, Arra tálalja fel az egyszerü étket” (Arany János)    

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen (Juhász Gyula: Karácsony felé)

Az advent a hit, a szeretet, a reménykedés, az imádság, a csendes elmélkedés, a bűnbánat, a testi és lelki megtisztulás négyhetes időszaka, amely a Szent András napjához (november 30.) legközelebb eső vasárnapon kezdődik és karácsony napjáig tart. Neve az adventus Domini (az Úr eljövetele) latin kifejezésből származik, és egyes napjaihoz – a vallásos tartalom mellett – hiedelmek, népszokások is kapcsolódnak. (Angyali üdvözlet, Robert Campin oltárképe, 1427)

A természet szépségek sokaságát tárja elénk, köztük az Arany János versében felsoroltakhoz hasonló, a valóságban nem is létező égi tüneményeket. Az égbolt alakja és színe, a délibáb vagy az eget koszorúzó szivárvány csupán illúzió, amely a fizika törvényeinek segítségével könnyen megmagyarázható. (Kép: Egry József: Szivárvány • Forrás: irodalmiradio.hu)

Megázunk-e a kiránduláson? Szükségünk lesz-e esernyőre, esőkabátra? Verőfényes napra ébredünk vagy sötétbe borul reggelre az ég? Az égbolton gyülekező és évszakonként változó képet mutató felhőkkel ismerkedve, a kérdésekre (részben) válaszolni tudunk – vagy legalábbis megtudjuk a fellegek nevét, amelyekből nyakunkba zúdul a zápor.

Az emberi képzelet számára évezredeken át eseményekben gazdag színtér volt az égbolt. A természeti jelenségek okozóit látták a Napban és a csillagokban, és mágikus szerepet tulajdonítottak a változó alakú Holdnak. Őseinket a Sarkcsillag vezette útjaikon, a Göncölszekér rúdjának állásából olvasták le az idő múlását és az égre rajzolták legendáik alakjait. Az ókor istenei és hősei mellett helyet kaptak a mennybolton a mondák soha nem volt teremtményei is, a gonosz sárkánytól a tűzokádó tengeri szörnyön át a szárnyas paripáig.  

Galileo Galilei, amikor több mint 400 esztendővel ezelőtt a világon elsőként távcsővel nézte a csillagos eget, a hagyomány szerint először nem a Holdra és nem is a bolygókra tekintett, hanem a halványan derengő Tejútra.