Csak 1 vers

belátom tévedtem uram tenger helyett sivatagi homokra szálltam tudom innen már nincs kiút s ha van isa tengerig nem vezet szárazföldi zátony ezuram nagy a lék s a homok ömlik szüntelenlegénység nincs magam vagyok ezt az üvegetis csak azért dobom bele ha jönnétek ha egyhajó véletlen erre vetődne az ÉSZ 43° 37’ 07” ésa 48° 15’ 06” valamint a KH 20° 15’ 44” és 29° 41’ 24” között az árbóckosárban találtok rám afalu közepén

A „kutya- s macskakölykes” verset viszont egész egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni: ez a rövidke, dísztelen, de egyszerűségében is hátborzongató vers harminchárom éve mindig eszembe jut, ha valami disznóságot követünk el (újra és újra) itthon vagy a nagyvilágban.

(Amurg de toamnă)

(Dreptul la libera circulaţie)

Ez az Elégia tipikus példa arra, hogy néha az indulat „mindent visz”, nincs idő olyan apróságokkal bíbelődni, mint rím vagy ritmus. Ritka szép vers. És egy szép versnek mindent megbocsát az olvasó.

Szerb Antal mára klasszikussá lett, Száz vers című antológiáját lapozgatva torpantam meg a Nobel-díjas svájci német író fenti versénél. Megtorpanásom oka nagyon egyszerű: Szerb Antal nem volt költő (bár – esszéit olvasva – akár az is lehetett volna), mégis fontosnak tartotta, hogy saját fordításban szerkessze be a „kortárs” Spitteler egyik versét Szapphó, Catullus, Horatius és mások versei közé. 

Ha valaki a kedvenc versemet kérdezné, és valami okból kifolyólag mindössze egyetlenegyet választhatnék a világlírából, akkor természetesen Arany János Kertbenje lenne az: sokszor, sok helyen idéztem-széljegyzeteltem már a Kertbent, és bárhol, bármikor, fejállásban-kézállásban is, álomból ébredve is el tudnám hadarni a kegyetlenszép sorokat:

1989-ben, 17 éves koromban vettem meg Székelyudvarhelyen Walt Whitman Ének magamról című, legszebb verseit tartalmazó kötetét (Szász János válogatásában), de csak nagyon nehezen, mostanában barátkoztam meg a költészetével. 

Diák olvasóim nálam sokkal jobban tudják, hogy a sorozatok korát éljük: Netflixről vagy más csatornákról végtelenített rész(let)ekben ömlenek ránk a történetek sorozatgyilkosokról, királynőkről, mitológiai hősökről és más izgalmas témákról. Bár eszem ágában sincs versenyezni a filmsorozatokkal, mégis örömmel jelentem be, hogy útjára indul a Csak 1 vers rovat 2. évada is – s akárcsak az 1. évad beköszöntőjében, ezúttal is a szépséggel fogunk találkozni itt.

Tizenöt éve figyelem a besszarábiai Alexandru Vakulovski pályájának alakulását. Egyik regényét Hányinger utca címmel lefordítottam magyarra (2016. szeptember 18-án Sepsiszentgyörgyön is bemutattuk), priveliști című verseskötetéből is több tucatnyi szöveget fordítottam le mostanáig. Ebből származik a bibliás hajléktalan című vers is (első közlésben a versumonline.hu portálon jelent meg, szeretettel ajánlom minden diák olvasónak a nemzetközi lírának ezt az online fórumát, akárcsak az idén útjára indult, szintén a kortárs világirodalmat fordító-népszerűsítő 1749.hu oldalt).

A sötétség verse, A tó tavaszi éneke, Esti teázás – ha toplistát kellene összeállítanom kedvenc Dsida-verseimből, valószínűleg ez a három vers érne el dobogós helyezést.