Cimbirodalom
Üldögél a terasz lépcsőjén.
Mögéje állok, mint egy árnyék.
– Mit csinálsz?
– Szomorú vagyok.
– Mi a baj?
Hátranéz, fel, a válla fölött.
– Nem tudom.
Leguggolok, megölelem.
– Amikor szomorú vagyok, vízcseppé válok.
Szorosabban ölelem.
– És lecsorgok a lépcsőn, be a földbe.
Megrémülök:
– De én nem hagyom.
Rám néz:
– Miért? A virágok örülnek nekem.
A szeme már vidám.
Az enyém is.