Kinek-kinek más-más az érdeklődési köre, a hajlama a dolgok egy bizonyos csoportja, a tudnivalók egy bizonyos ágazata felé. Ám van az is, minden kor­ban ott van, amit általános művelt­ségnek becéznek. Azért mondhatjuk, hogy csak becézzük, mert hízelgés szám­ba megy ez az elnevezés. Ha visszájáról vesszük magunkra, mint ama közmondásos inget, inkább általános műveltségnek tekinthetjük. Pedig bármi­lyen fontos és dicséretes, hogy az ember a választott foglalkozása, mestersége, hivatása tárgyköréből lehetőleg „min­dent”, tehát minél többet tudjon, úgy általában konyítania illik, nem szakértői alapon csak, mert ha szeretjük magunkat művelt, iskolázott, okos, netalán bölcs személynek érezni, akit ezzel az érdekes névvel szoktak megtisztelni: kultúrember – akkor van egy váza, karácsonyfája – látható ágrendszere a dolgoknak, egy szerkezet, melyre ide vagy oda aggathatok, helyezhetők a legkülönbözőbb adatok.
Nos ki-ki annak arányában, hogy mennyi mindent tanult, jegyzett meg, olva­sott vagy csak beszélgetett össze az élete addig eltelt szakaszában, – jobban vagy ritkábban díszíti fel műveltséggel, a tu­lajdon tudásával azt a láthatatlan kará­csonyfát. Ebből a szempontból: a tudásából egész évben karácsony van.
És az is érdekes, hogy ez a „díszítő” munka nem szünetel, és soha senki nem tudja mikor miből gazdagodik tudása, műveltsége tárháza. Ugyanis ennek a műveltségnek még az is a természetéhez tartozik, hogy mint a különböző elemek a vegytanban, a továbbgondolás, az eltöprengés, morfondírozás, merengés, meditálás, okoskodás, összpontosítás (idegen szóval: koncentráció), felidézés, ráébredés, összekapcsolás, kikalkulálás, következtetés – (lám mennyi kifejezés, egész fogalombokor áll a szolgálatában) – útján ennek a tudattartalomnak az ele­mei egymásközt szaporodhatnak. Sok külön megtudott részlet egyszercsak összeáll egész világképpé s azon is újabb változások, bővítések esnek majd a végtelenségig. Eszünk, elménk, agyunk, emberi eszm életünk, gondolkodó lény mivoltunk nem ismer szünetet, leginkább a játékban pihen, és egyaránt elemében érzi magát a tanításban s a tanulásban. Erre vonatkozólag is több tucat, néha egészen képszerű kifejezés áll rendelkezésre: épeszű, éles elméjű, vág az esze, jó az emlékező tehetsége, könnyű felfogású vagy egyszerűen eszes. A tudás, a műveltség csak ott nem áll elő, nem terem, nem burjánzik, ahol valamilyen oknál fogva nem akarják.
Vagy elvonják, elterelik a figyelmet, vagy megvonják az információt, hoz­záférhetetlenné teszik a valaminek a valahonnan való megtudását. De még itt is – elméletileg csak egy tényleg teljesen elszigetelt és nagyon elméleti „nullain­formáció” esetén marad teljesen, angyalian, ártatlanul tudatlan az emberi lény, mivelhogy eleve úgy alakultak a dolgok, hogy mindenkinek meg van a magához való esze – ez pedig sehogy sem csupán iskolázottság függvénye. Ma már nem lehet analfabétaként túl jelesnek lenni tudás terén. De egész korszakok voltak, amikor ez még olyan általános volt, hogy fel se tűnhetett. „Azok az emberek, akikről e könyv javarészében szó lesz” – kezdi Vértesszőllőstől Pusztaszerig című híres munkájának egyik fejezetét László Gyula, őstörténetünk egyik nagy tudósa – „több százezer évig nem tudták volna elvégezni azt az egyszerű műveletet, amit az olvasó ebben a pillanatban tesz: nem tudtak, sem olvasni, sem írni. Lám mennyire elfogultak vagyunk magunk irányában: önkénytelenül írtuk le, hogy „nem tudtak”. Pedig nem erről van szó. Az írás-olvasás nem okosság-butaság, tudás-nem tudás dolga. Igénye csak bizonyos társadalmi szinten jelent­ kezett, addig azonban semmi gyakorlati értelme nem volt”. Hosszú tud lenni egy óra, egy év. Nos az emberi fejlődés, az itt emlegetett igények kialakulásának üteme a legelején százezerévekben, aztán tízezerévekben számol. Csak korunkra jellemző, hogy felgyorsul az ütem. Az emberi élet pedig végig nagyjából ugyanannyi: ötven-hatvan évnyi. A történelem órája más számlap­pal jelez, mint egy egyszerű történelemóra.

Megjelent a Cimbora 1996/4-es számában