Gergely Edó

Idegen országban, idegen város postahivatalában állunk sorban. Meglepően hosszú a sor, és még meglepőbben lassan halad. Rácsodálkozunk arra, hogy van az otthoni postai rendszernél is nehézkesebb, de egy idő után a fiam megunja a rácsodálkozást.

Tizenkét-tizenhárom évesen vesztem meg, mert nem volt mindig mehetnékem, és nem mindig tehettem. Meg voltam győződve arról, hogy akkor történnek a legvagányabb dolgok, akkor vannak a legjobb bulik, akkor lesz kint a szimpim is (mi így hívtuk azokat a fiúkat, akik tetszettek nekünk, most nem tudom, hogy hívják őket), amikor engem nem engednek a szüleim.

Volt egy fényképe, amin nekem nagyon tetszett. De a netes profilokra mindenhová jellegtelen, mosolytalan, fanyar képeket tett ki magáról. 

Volt egy idő, amikor meg voltam győződve arról, hogy nekem a dolgok kijárnak. Akkoriban sokat veszekedtem, főleg édesanyámmal. Azzal érveltem, hogy ő szült engem, úgyhogy kutyakötelessége aszerint táncolni, ahogy én fújom. Követelőztem.

 A mesék furcsán kanyarodtak vissza hozzám. Ugyanis, mint minden érték fiatalkoromban, ennek az értéke is megkérdőjeleződött. Amikor a súlyos regényeket olvastam, mert mindenki azt olvasta, attól lett a felnőttekéhez hasonló az intellektuális súlyunk, akkor semmi keresnivalója nem volt az életemben a mesének. De pont érettségi előtt, amikor ezt a nagy súlyt mérik dekára, az egyik kedvenc tanárnőm arra hívta fel a figyelmünket, hogy majd az egyetemen, vizsgaidőszakban, ha nagyon stresszesek lennénk, olvassunk mesét.

Örök életemben pattanásos voltam. Apám sűrű vére, próbáltam nyugtatgatni magam, de igazából egy picit sem nyugodtam meg, sőt, ugyanis nyavalygásaimra anyám, a porcelánbőrű ugyanezt ismételte, és nagyokat pislogott melléje. Majd ha lesz szeretőd, elmúlik, nyugtattak meg még jobban, s kamasz énem ettől még idegesebb lett.

Soha ne felejtsd el, honnan jössz. Ez volt szüleim egyik leggyakoribb tanítása. Nem azt mondták, jó szájbarágósan vagy követelőzve, hogy tiszteljem őket, a falumbelieket, a származásomat, hanem inkább megjegyezték, ahányszor csak az arrogancia és orrot magasan hordás témája jött elő, soha nem felejtsd el, ahonnan jössz. De hát én nem is akarom elfelejteni, gondoltam akkoriban, bő kamaszkoromban.

Tegnap nagyon bolond napom volt. Akkor még nem gyanítottam, hogy mindenki másnak is, hogy úgy állhatnak a bolygók és az istenek kegyelmetlenségei, hogy ahol, akinek lehet, bekavarnak.

Németországban van egy iskola, ahol sulikezdésre az intézmény vezetője meghívja a szülőket és nagyszülőket is. Megkéri őket, hogy álljanak be a gyermekük mögé. Jobbról az apa, balról az anya. Mögéjük pedig az ő szüleik, a gyermek nagyszülei, ugyanígy, jobbról a nagyapák, balról a nagyanyák.

Most látom, milyen messze jártál, mondom egy barátomnak. Látom a szemedben.

Bicajozunk egyik kedvenc dél-spanyolországi parkunkban. Ameddig a szem ellát, egy fikuszfa borítja be az előttünk, fölöttünk nyíló teret. Állunk, tátjuk a szánk, csodáljuk. Milyen szép, nagy fikuszfa, jegyzi meg hangosan a fiam, hangjában igazi elismeréssel. Aztán, kis idő múlva, lágy hangon, olyanon, amivel a szívünkhöz legkedvesebbekről szólunk, hozzáteszi: az én fikuszom az én szememben ugyanilyen szép és nagy. Az én szememben.

Kitakarítottam, a gyermekek elvoltak, a kicsi totyogott utánam, az este még hátravolt, úgyhogy gondoltam, besegítek még egy kicsit, s valami olyat is megcsinálok, ami nem dolgom: kimosok, kiteregetek, amire hazajönnek, lesz nagy öröm. Két nagy kupac, egyikbe a fehérek, másikba a tarkák, be a gépbe, örvendezem, hogy én milyen ügyes vagyok.