Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Farkas Kinga

Farkas Kinga

Vadállatok bolondja

Ahol az irodalom és a természetvédelem találkozik

Kézfogás az irodalommal

„Ne feledd, az állatoknak és növényeknek nincs érdekképviselete a parlamentben, nem tudnak ülősztrájkba fogni, senki más nem emelhet szót a nevükben, értük, csak mi, emberi lények, akik nem birtokoljuk őket, de megosztjuk velük a Földet, ahol élünk.” (Gerald Durrell: Fogjál nekem kolóbuszt)

Vadállatok bolondja
Gerald Malcolm Durrell 1925–1995 • Forrás: Wikipédia

Gerald Durrell az indiai Jamshedpur városban született 1925. január 7-én, négy testvér közül a legkisebbként. A legenda szerint első értelmes szava az állatkert angol elnevezése, a zoo volt.
Édesapja 1928-ban bekövetkezett halála után a család visszaköltözött Angliába, majd 1933-ban Korfu szigetén telepedtek le. Három testvére közül bátyja, Lawrence híres író, nővére, Margot neves ruhatervező és belsőépítész, másik bátyja, Leslie festő lett. A korfui élet – a könyvek tanúsága szerint – csodálatos volt, tele jó történetekkel, fura családtagokkal.
A görög szigetvilág e paradicsomi helyén töltött gyermekkorának élményeit az 1956-ban megjelent Családom és egyéb állatfajták című könyvében örökítette meg. Ha eddig nem olvastátok, most ideje kézbe venni, el sem tudok képzelni jobb szórakozást a hideg, komoly téli estékre. A könyv folytatásaként napvilágot látott Madarak, vadak, rokonokban ovashatjuk a mindig murisnak megrajzolt családtagok méltatlankodását.
Amellett, hogy sok jó családi történet melegágya, a Korfun töltött időszak valójában a tanulásé volt. Durrell nem járt iskolába, magántanárok tanították, akik közül elsősorban a család barátja, a természettudós Dr. Theo Stephanides volt rá nagy hatással. Hogyan is tanult szerzőnk? 

A Családom és egyéb állatfajták legújabb, 2020-as magyar kiadása az Európa kiadó gondozásában • Forrás: moly.hu

A Családom és egyéb állatfajták legújabb, 2020-as magyar kiadása az Európa kiadó gondozásában • Forrás: moly.hu

A második világháború kitörésekor a Durrell család arra kényszerült, hogy visszaköltözzön Angliába. Londonban éltek, ahol Durrell egy állatkereskedésben dolgozott, maradék idejét pedig a londoni állatkertben töltötte. 1945-től a Londoni Zoológiai Társaságnál folytatta tanulmányait és a társaság Whipsnade Állatkertjében volt gondozó. Itt ébredt rá, hogy az állatkertek fontos szerepet tölthetnének be a veszélyeztetett állatfajok védelmében és a kipusztulástól való megmentésükben.
A tanulási idő leteltével expedíciók sora következett. 1947-ben Durrell első útja Kamerunba vezetett, majd Brit Guyana, Paraguay, Argentína és Sierra Leoné ritka, kiveszőfélben lévő állatfajtái után kutatott, és igyekezett minél többet eljuttatni ezekből angliai állatkertekbe.
A kor szokásaival ellentétben rendkívüli körültekintéssel szállította az állatokat Angliába. Ennek óriási költségei hamarosan felemésztették atyai örökségét, ezért bátyja, Lawrence javaslatára írni kezdett, hogy expedícióit finanszírozhassa. Gyűjtőexpedícióinak történetét mulatságos, izgalmas könyveiből ismerhetjük meg (Noé bárkáján, Kalandorok az őserdőben, A bafuti kopók, A részeg erdő).
Mindig sajnálta, mikor meg kellett válnia az általa gyűjtött állatoktól, és elégedetlen volt a világ állatkertjeiben gyakran tapasztalt szenzációhajhász és szakszerűtlen állattartással, ezért 1958-ban elhatározta, hogy saját állatkertet hoz létre. A kedvező klíma miatt Dél-Angliában akarta megvalósítani álmát, de a bürokrácia meghiúsította tervét. Végül egy jerseyi birtokostól baráti áron megvette annak birtokát és a hozzá tartozó gyönyörű kastélyt, és 1959-ben létrehozta saját állatkertjét. A Jersey állatkert világát először az 1964-ben megjelent, Állatkert a kastély körül című könyvében örökítette meg.
A Jersey Állatkert létrehozásakor elsődleges célja az volt, hogy tenyészállományt neveljen ritka fajokból. A nagyszabású program mai napig működik, Gerald Durrell második felesége, Lee Durrell irányításával szakembereket képeznek, és ritka állatokat telepítenek vissza természetes élőhelyükre.

Mi leszel, ha nagy leszel?
Azt mondják, hogy aki gyermekkorában mozdonyvezető akar lenni, ritkán tölti be felnőttként ezt a szerepkört. Ha ez így van, akkor én kivételesen szerencsés ember vagyok, mivel már kétéves koromban egészen határozottan és egyértelműen eldöntöttem, hogy egyes-egyedül az állatok tanulmányozásával akarok foglalkozni. Semmi más nem érdekelt.
Növekedésem éveiben egy tapadókagyló szívósságával ragaszkodtam ehhez az elhatározáshoz, és azzal kergettem barátaimat és rokonaimat az őrületbe, hogy majmoktól a közönséges kerti csigáig, a skorpióktól a fülesbagolyig az állatok minden elképzelhető faját gyűjtöttem, vásároltam és elárasztottam velük a házat.
Az állatok ilyetén bőségétől zaklatott családom tagjai azzal vigasztalták egymást, hogy ilyesmin majd mindenki átesik, és hamarosan kinövöm. De az állatok iránti lelkesedésem minden újabb szerzeményemmel csak élénkült és mélyült, serdülőkorom végére már szemernyi kétségem sem volt, mi akarok lenni; egyszerűen állatokat akarok gyűjteni állatkertek számára, és később – miután ilyen módon meggazdagodtam – saját állatkertet alapítani.
(Vadállatok bolondja, Némethy Ildikó fordítása)

A Durrell család Korfun • Forrás: dailymail.co.uk

A Durrell család Korfun • Forrás: dailymail.co.uk


És te melyik állatfajtához tartozol?

– Szeretném, ha nem emlegetnéd annyit Görögországot – mondta Leslie idegesen. – Erről mindig Gerrynek az a nyamvadt könyve jut eszembe. Úgyis évekig tartott, amíg sikerült túltennem magam rajta.
– Neked tartott évekig? – szólt Larry epésen. – És én mit szóljak? El tudod képzelni, mit ártott ez a dickensi karikatúra a jóhíremnek?
– Abból, amit rólam írt, azt lehet hinni, hogy másra nem tudok gondolni, mint hajókra meg puskára.
– Hát, nem is nagyon gondolsz másra, mint hajókra meg puskákra.
– Én szenvedtem tőle a legtöbbet – szólt közbe Margo. – Egyébről sem írt, mint a pattanásaimról.
– Én úgy találtam, hogy titeket jól ábrázolt – vélte mama –, ha- nem engem tökéletesen hülyének állított be.
– Én nem bánom, ha tisztességes stílusban gyaláznak – mutatott rá Larry, indulatosan kifújva az orrát –, de hogy még ráadásul rossz angolsággal gyalázzanak, az arcpirító.
– Már a címe is kész inzultus – mondta Margo. – Családom és egyéb állatfajták. Utálom, hogy állandóan azt kérdezgetik tőlem: „És te melyik állatfajtához tartozol?”

Miért?
A miért szó azonban mindenütt felbukkant, és kínzó hiányérzetet okozott. Miért vágnak ki az erdei méhek kis kerek darabkákat a rózsa leveleiből, és hová repülnek el vele? Miért folytatnak a hangyák – úgy tűnt – szenvedélyes szerelmi viszonyt a kert sok növényét ellepő, zöld levéltetvekkel? Mik azok a furcsa, borostyánszemű átlátszó rovarhullák vagy héjak, melyek a fűzfákon és az olajfákon lógnak? Törékenyek, mint a hamu, valami gömbölyű testű, gólyaszemű, karmos lábú élőlény üres héjai. Miért van mindegyik ilyen héjnak repedés a hátán? Megtámadták őket, és kiszívták belőlük a nedveket? Ha igen, mi támadta meg őket, és mik voltak ők? A kérdések túlcsorduló katlana lettem, s ezeket a kérdéseket a család nem tudta megválaszolni.
(Madarak, vadak, rokonok, Révbíró Tamás fordítása)

Állatkertet! De milyent?
A 19. század közepén történt, hogy Karl Hagenbeck, a nagy német állatkereskedő egészen újszerű állatkertet alapított. Addig az állatokat rosszul megtervezett, egészségtelen, vastag rácsú ketrecben tartották, amelyekben a közönség alig látta őket, de az állatok nehezen viselték el a nyomasztó, koncentrációs táborhoz hasonló környezetet. Hagenbecknek teljesen eredeti elképzelése támadt arról, hogyan kell az állatokat a közönségnek bemutatni. Nem komoly, vasrácsos ketrecbe zárta őket, hanem fényt és teret adott állatainak, hatalmas műsziklákat, amikre felmászhattak, és a közönségtől száraz vagy vizes árokkal választotta el őket. Az állatkerti szakértők szemében ez eretnekség volt. Kezdjük azon, mondták, hogy nem biztonságos, mert az állatok nyilván átkelnek az árkokon, de még ha nem is, minden állat el fog pusztulni, hiszen köztudomású, hogy a trópusi állatok, hacsak nem tartjuk őket levegőtlen, miazmás forróságban, azonnal megdöglenek. Az, hogy a trópusi állatok igen gyakran elsenyvednek és kimúlnak az effajta gőzfürdőben, nem számított a nagyokosoknak. A szakértőknek viszont meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy Hagenbeck állatai élnek és virulnak.
Nemcsak egészségesebbek lettek a szabadban tartva, hanem még a közönségnek is jobban tetszettek.
(Vadállatok bolondja, Némethy Ildikó fordítása)

Forrás: theguardian.com

Forrás: theguardian.com


... Hogy még bonyolultabbak legyenek a dolgok, én nem egyszerű, mindennapi állatkertet akartam, a szokásos állatállománnyal. Az én állatkertem mögött az az elképzelés rejlett, hogy segítek az állatvilág megóvásában. Szerte a világban a civilizáció terjedése számos állatfajt pusztított ki vagy csökkentett le előző létszáma töredékére.

A nagyobb fajok közül soknak kereskedelmi vagy idegenforgalmi értéke van, így inkább törődnek velük. De mindenfelé szétszórva a Földön egy csomó izgalmas apró emlős, madár vagy hüllő él, és megóvásukra vajmi kevés gondot fordít bárki is, mert tápláléknak nem alkalmasak, és ruhát sem lehet készíteni belőlük, és a turistákat sem érdekli, mert azok oroszlánt és orrszarvút követelnek. E lények nagy része szigetlakó, ezért hazájuk kicsi. A legkisebb beavatkozásra örökre eltűnhetnek: patkányok vagy mondjuk disznók véletlen betelepítése egy éven belül kipusztíthatja őket. Gondoljunk csak a dodo – a Mauritius szigetek kihalt galambfajának – szomorú sorsára. …Egy napon, éjfél körül anyám arra ébredt, hogy kocsi gördül be az udvarba, és vadul tülköl hálószobája ablaka alatt. Kihajolt az ablakon, s látta, hogy egyik legközelebbi szomszédunk érkezett a dombon túli farmjáról. Közölte anyámmal, hogy egy roppant nagy és az okozott zajból ítélve rendkívül vad állat dübörög az udvarában, és jó lenne, ha tennénk valamit. Anyám, aki mindig hajlott rá, hogy a legrosszabbtól tartson, meg volt győződve róla, hogy csak Leó (oroszlán, a szerk.) lehet – talán elszabadult? –, és rohant a kis házhoz, hogy felkeltse Johnt. Ő eldöntötte a leírás alapján, hogy Delilah-ról (tarajos sül, a szerk.) van szó, és mit sem késlelkedett, tüstént felragadott egy söprűt, és beugrott az állatkert teherautójába, és a farmhoz hajtott. Valóban Delilah topogott a holdfényben, maga elé röfögve és tüskéit csattogtatva. John megmagyarázta a farmernak, hogy csupán egy mód van rá, hogy Delilah visszakerüljön az állatkertbe, mégpedig az, hogy kb. félmérföldnyi út hosszat végig seprűzni kell. (…) Így aztán John – pizsamában! – hozzálátott, hogy a horkantó, zörgő Delilah-t végigseprűzze a keskeny, holdsütötte úton. Elbeszélte aztán, hogy soha, egész életében nem érezte magát ilyen futóbolondnak! Menet közben számos kocsival találkoztak, kései duhajokkal, mindenki lefékezett, és tátott szájjal, ámultan nézte a pizsamás embert, aki söprűvel taszigál egy nyilvánvalóan vonakodó tarajos sült. Bizonyos vagyok benne, hogy sokan rohantak közülük haza azzal a szent fogadalommal, hogy ezen túl tartózkodnak a szeszes italoktól. Mert arra végül is igazán senki sem számít, hogy éjnek évadján, egy tisztességes község határában egy dühödt tarajos süllel találkozik, amelyet egy meglehetősen zavart ember üldöz hálómezben! Végül azonban Johnak sikerült Delilah-t biztonságban visszavezérelnie az állatkertbe, és a rendbontót nagy méltatlankodással bezárta a szenespincébe.”
(Állatkert a kastély körül, Jászay Gabriella fordítása)


Összeállította Farkas Kinga