Azután, hogy az emberiség hosszú évezredeken át a világ sok-sok pontján, a legkülönbözőbb nyelveken, a csillagokra bámulva avagy a tűz körül üldögélve a legelső meséket, legendákat, regéket, mítoszokat meghallgatta és megőrizte, felmerült, hogy csupán értelem szerint vagy szószerint érdemes, kell, szükséges bevágni, felmondani, továbbadni egy szöveget.

S lassan kialakult a meggyőződés és a megoldás – bizonyára egyidőben, egyszerre, idegen szóval: szimultán –, hogy valamely kötött formában: ritmus, rím, bizonyos kapaszkodó segítségével jobban, könnyebben megjegyezhető, felidézhető valami. Hogy ezt felfogjuk, azonnal gondoljunk egy olyan bohókásnak tűnő (ál)példára, mint Archimédesz híres tételének „esete"; képzeljük el, hogy az öreg tudós valóban a fürdőkádban jött rá a dologra s azonnal kiugrott s végigszáguldva örömében az utcán, mindjárt azokba a színes sorokba foglalta volna a lényeget, melyeket a múltszázadi diákhumor gyártott:

A régebbi koroknak a maitól lényegesen különböző célú és más módszereket követő iskoláztatásától azonban nem volt idegen azt a metódust alkalmazni, hogy versezetekbe, rímes sorokba foglaljon, fogalmazzon szabályokat, csakhogy a nebulónak nevezett kisdiák könnyebben megtanulja. Persze ezek a korok – és valamennyi kor – nem kerülhette el, hogy egyszerű magolássá ne váljon a sok tudnivaló bekebelezése. Már csak azért sem, mert jó kétezer éven keresztül az iskolák a görög, majd a latin nyelv feltétlen ismeretére épültek; nos amíg valaki megtanult jól latinul, addig sokmindent kellett bemagolnia. Az anyanyelveken való oktatás aránylag későn, a középkor végén jelentkezik, de általánossá – mint maga az iskola is – csak a múltszázadban vált. Még ennék az évszázadnak a közepéig is, a múlt nagy ismeret- és műveltséganya­gának hozzáférhetősége kedvéért –, mivel azok ezekben a holt nyelveknek is elnevezett klasszikus, vagyis régen diadalmaskodott, de már nagyon régen semmilyen eleven népesség által nem beszélt nyelven írattak – megkövetelték az érettségizőktől a latintudást.
Ami korunkban a humán illetve reál „szaknak" különválása, részben annak tulajdonítható, hogy más fontos tárgyak, tartalmak váltak a tananyag elengedhetetlen részévé, tehát valamit csak el kellett engedni is közben. Ám képzeljük el, hogy amivel az alig egy évszázaddal ezelőtt kitalált műnyelv, az eszperantó kecsegtetett, s ami az ezredfordulóra spontánul, magától is bontakozva az angol nyelv lesz – az volt a latin a tudomány, az irodalom, a politika, a diplomácia, egyáltalán a művelt emberek kö­zegében, körében. Közvetítő nyelv volt, amit a tanult emberek folyékonyan értettek, nyilván az anyanyelvünk mellett, s ez nagyban megkönnyítette az érintkezést az eszmék, gondolatok áramlását, de ugyanakkor a szó rossz értelmében le is egyszerűsítette, mivel egy adott pillanatban aztán mindent csak latinul fejeztek ki. Ez ellen hozták létre fokozatosan, századokon át a különböző nemzeti nyelvek a maguk nyelvújításait, hogy bizonyítsák a latinnal egyenértékű hajlékonyságukat, árnyalatkifejező készsé­güket. Érdemes külön bepillantani olyan nyelvek világába, melyek még a görögnél s a latinnál is régebbi és ha tetszik: még holtabb nyelvek voltak, mert még csak nem is ugyanazzal az ábécével, hanem más írásmódokkal, jelrendszerekkel faragták kőbe, kapartak puha agyagba vagy vetették a papírnak is nevet adó papirusznádból készült tekercsekre őket. Ám előbb azt hozzuk szóba, hogy a latin – ebben a nagy, mindenkitől kedvelt közvetítő állásban egy csomó olyan gondolatot tett közismertté, úgynevezett szállóigévé, melyek közül jó párat ma már anyanyelvére lefordítva is megtart, mondogat világszerte a művelt emberiség. Egyik ilyen eredetiben: Verba volant — scripta manent, magyarul azt teszi, hogy a szó elszáll, az írás megmarad.

Megjelent a Cimbora 1996/5-ös számában