Hajósodor

Cápahorog szoknyával

Barátom, micsoda nyár volt! Életemben először lökött a mérföldeket daráló hajócsavar túl a Boszporuszon, túl a Dardanellákon, ki a Földközire, ki a Vörös-tengerre. Sosem felejtem el azt a lélek-lobogást, amit akkor éreztem, amikor megpillantottam az Égei-tenger azúrszín vizét, amely a Fekete-tenger acélkékje, a Márvány-tenger üvegzöldje után olyan volt, mint maga a megváltás. Ilyen kéket láttál már filmen technicolorban, de a különbség éppen olyan, mint ami a barátnőd fényképe és eleven lénye között. Ez a kék él, lélegzik, mozog, só- és jódillatot fúj az orrodba, a szívedet simogatja és megérteti veled az élet értelmét.
Hazafelé tartottunk már Adenből, amikor a Bab-el-Mandeb-szoroson.
Apróléknak már megint támadt egy ötlete: – Gyerekek, fogjunk cápát! – Nevét mélynövésű termetének köszönhette. Hosszú nyakán szögletes fej ült, amelyben néha kétségbeejtő ötletek kavarogtak. – Szuper – mondta Szuperfosztfát, a másik matróz, aki viszont szavajárásával szerezte becenevét. Munkához is láttak legott. Egy 8 mm-es kábel végére egy öles (183 cm) láncdarabot erősítettek, a lánc másik végére pedig egy húshorgot, amit a szakács nem szívesen adott oda, mondván: – A múltkor is elszakította az egészet a cápa, s az a horog nekem leltári tárgy. De megnyugtatták, hogy a láncot még a cápa sem tudja elharapni, ami nem volt túl megnyugtató, példa akadt már erre is. A horog köré mesterkedtek egy laposra vert konzervdobozt villantónak. Tegyünk rá szoknyát is – javasolta Foszfát és hozott egy vörös rongydarabot, amely nyugdíjba vonulása előtt a nemzetközi lobogókód B-betűje volt és az árbocra húzva azt jelentette: Robbanóanyagot rakodok.
Végül a szereléket bedobtuk a tatról a vízbe, utánaengedtünk 100 öl kábelt, a másik végét meg  rátekertük a táti motollára, s áramot kértünk bele a gépházból. Aztán bámultuk a hajósodor hó tajtékot habzó vizét és a szoknyás horgot, amelyről a ruhaneműt hamar letépte a mohó tenger. A cápát először a szolgálatos tiszt pillantotta meg, ő a hídon magasabban  állt, meg távcső is volt nála. A dög nem sokat tétovázott, hanyatt vágta magát, harapott és már nyelt is, a horog a gyomrában akadt meg. Hegedűhúr-feszesre pattant a huzal, pengett benne a feszültség. Óvatosan beindítottuk a motollát, amely abban különbözik a csőrlőtől, hogy függőleges a tengelye. Lassan közeledett a cápa, a kapitány csökkentette a hajó sebességét, nehogy elszakadjon a kábel. Szerencsénk volt, nem szakadt el, a tigriskölyök két méternél hosszabb, de még kifejletlen tigriscápa volt. Az istennek nem akart átbújni a kötélrésen, azt hittük, hogy a legvégén veszítjük el. Végül aztán fenn volt és kezdetét vette az öldöklés. Ám, ha a macskának hét élete van, a cápának hetvenhét. Vasrudakkal, fejszékkel vertük ki belőle sorra mind a hetvenhetet. Hű, hogy beleizzadtunk!... Ráadásul Foszfátnak a cápa egyik farkcsapása lesmirglizte a bőrt az alkarjáról.
Aztán kezdetét vette a boncolás. Nem sok eredményt hozott ezúttal: néhány cápafog – a cápa- kannibál –, egy félig megemésztett konzervdoboz, és két sörösüveg.
 

Megjelent a Cimbora 1996/3-as számában