A családfa ágain

„Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt, s ennek is jó fele részét az én nemzetségem tevé.
– Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette gyakorízben édesapám –, ősfoglalás. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek, a Benkő s a Boda nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok mind jövevények.”

Így indítja Benedek Elek önéletrajzi regényét, az Édes anyaföldemet, amelyet Budapesten írt, éppen azelőtt, hogy véglegesen hazaköltözött volna Kisbaconba. A könyv első kötete a gyermekkort és az iskolás éveket idézi fel, és értékes részletet tudhatunk meg belőle a Benedek Huszár család történetéből is. Benedek Elek Mátyás király koráig, Orbán ükapóig ismerte családfáját, és leírta a Huszár név történetét is: a lófőszékely rendhez tartoztak. „A lófőszékely közepes módú família fia volt, s lett légyen tíz fia egy lófőszékely apának, ezek közül csak egy ült lóra, melynek árát az egész család fizette.” És így szolgálták a császárt, pedig mentesültek volna e szolgálat alól az Apafi Mihály fejedelem által kibocsátott nemesi levél alapján. Csakhogy ez az értékes papiros a család másik ágához került, így a kisbaconiak nem élhettek vele, hiába is keresték, csak jóval később került elő, amikor már hasztalan volt.
Mesék és mondák földjének nevezi Benedek Elek Erdővidék kis faluját, ahová visszatért idős korában, azt a helyet, ahol mitikus figuraként leírt ősök a mesemondás és az értékteremtés kötelezettségét a vérébe oltották. A nagyapókat – Andrást és Istvánt, mindkettő Benedek – nem ismerte ugyan, mert még születése előtt meghaltak, a családi hagyomány azonban élesen őrzi emléküket. Benedek András nagyapjáról így írt:
„Vén emberek, kik '48 előtt játszottak a porban – még görnyedez egy-kettő közülük –, ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki írásban és faragásban a vidék első embere vala. – Azóta sem születék – vallják erős hittel – Erdővidék országában – ilyen soktudó ember
Így növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön kertet is szentele.”

Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: Huszár nagyapónak meleg szívéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény gyermek egy volt neki: a gyermek — gyermek. Nem tudott úgy elmenni gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólítsa: s ritkán indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi „akadémiát” elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenes tartású, erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos nagyapó. S ím, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha végigment az utcán, meg-megállították a gyerekek: Hová megyen, Huszár nagyapó?
Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu elé, eltréfált velük, s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy gyermek ül a térdén, s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!
Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába, s dúdolta csöndesen:

Gyí, te, lovam, Barassóba,
Mit hozok én Andriskának?
Csengőt-bongót a nyakára,
Aranyvesszőt a hátára.
Gyí te, lovam, gyí te, gyí!

Aztán hirtelen lefordította a gyereket a térdéről, s színlelt rémülettel kiáltott: – Héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide! Segítsetek!
Volt erre kacagás meg tülekedés.
– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is borítson fel, nagyapó!
Vitte, vitte, s felborította sorba valamennyit.
Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sírjára...
S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb” is, a Romhány nevű cserfaerdőbe, mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zúgása hallik be, de a vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok (s de sokszor gondolok!), megcsendül lelkemben Kriza János dala:

Erdővidék az én hazám,
Székelynek szült édesanyám.
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.

Ezen, ezen nevelt fel engem is!
Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint egyszerre a nap kimosolygott.
– No, gyerekek — mondta Anikónak s nekem —, kisütött a nap, menjünk gombászni.
Hétéves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak úgy fehérlett meg kékült a föld a keserű meg a kék hátú gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meghúzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az asszonyok, s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok jöttetek ide.
Mindjárt vissza is húzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg, hogy az asszonyoknak ez volt az első kérdésük:
– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?
– Mi bizony magunk vagyunk – felelt Anikó.
– Ó, ne mondd!
– Magunk bizony! – erősítettem én.
– Ó, ó – csóválgatta fejét az egyik asszony –, halljon ide, komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának, aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius kincséért sem tenném meg.
– De még én sem!
– Talán mostohaanyátok van, lelköm? — kérdezte az egyik, s feleletet sem várva, folytatta: – Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édösgyermekit az erdőbe, s hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sírtak szegény gyermekek, hogy zengett belé az erdő! Kiabáltak: édesapám! édesapám! Hiszen kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre, arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy kicsi házat, csupa mézeskalácsból volt építve. Az a...
Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végigmesélte nekünk Jancsi és Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először, fojtogatta a sírás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szívünk, amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony, akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: – Ugyan bizony kinek a gyermökei vagytok, lelkem?
– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára – felelt illendően Anikó.
– Azé a nagy gazdáé?!
– Azé – erősítettük mind a ketten.
– Halljon ide, komámasszony – csapta össze tenyerét a mesemondó asszony. – Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy éljen?!
Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagy nevetve elébújjon a fa mögül. Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az „engedelmet” (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy így meg úgy, de hát ki is hitte volna.
– Jól volt ez így — nevetett édesapám. – Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?
Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé.
Amint mentünk, mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy vadgalamb, s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.
– Láttátok-e – kérdi édesapám –, honnét repült ki az a galamb?
– Láttuk! Láttuk!
– Az ám – mondja édesapám –, fa odvában lakik a vadgalamb, mert nem tud fészket rakni. Pedig – mesélte tovább — szerette volna megtanulni a fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanítsa meg. – Jó szívvel – mondta a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy így meg úgy kell azt rakni. – Tudom, tudom – mondta mindegyre a galamb. Hej, megharagudott a szarka, s mondta: – No, ha tudod, hát csináljad tovább – s azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket. Azóta sem tanulta meg.
Íme, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mind a két mese. Mindjárt a mi erdőnkben építette fel a gyermekfantáziám a mézeskalács házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a képet, amint a szarka fészket rakni tanítja a galambot. S amikor később megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zúgását, ebben az erdőben vadgalamb bugását. S hallani fogom, bárhol járok a föld kerekén.

Megjelent a Cimbora 2009/4-es számában