A sámán kihívása (4. rész)

Ahogy elérték a tó közepét, a második fiú esett le holtan. Az út további részében a két megmaradt fiú egymás tekintetét kereste – azon töprengtek, melyikük fogja majd átadni az üzenetet Duksztának. A tó végébe érve a harmadik fiú is meghalt. Már csak a vezetőjük maradt, az, aki az utat kezdeményezte. Gyász költözött a szívébe, ahogy a társaira gondolt, és készült a saját halálára. Minden erejére szükség volt, hogy a csónak terhét hazáig juttassa.

A parthoz ért, s a falubeliek most már láthatták a csónakban a három holttestet. Az életben maradt fiú feje túlságosan eltompult már ahhoz, hogy a kérdéseikre válaszolhatott volna. Egyenesen Dukszta házához ment, és olyan röviden, ahogy csak lehetett, elmondta neki, mi történt velük az út során. Aztán a végső üzenetet kellett átadnia.

– A sámán azt mondta, menj el hozzá, hogy egy nálad erősebb sámánt láthass. Azt mondja, hamarosan meg kell halnod.

Ezekkel a szavakkal, ahogy a kihívást küldő sámán megjósolta, összeesett a fiú. A falubeliek elborzadva húzódtak vissza. Dukszta torkából a gyász és a düh kiáltása tört fel.

– Ki ez, aki az ártatlan fiatal életeket kioltja, és aki erejével kérkedve sérteget engem?

Érezte, hogy a népen eluralkodik a félelem, és hogy bizalmuk megrendül benne.

– Ne féljetek – mondta nekik. – Szembeszállók ezzel a hencegővel, és térdre kényszerítem.

S miközben a falubeliek lassan szétoszlottak, hogy a fiúk temetését készítsék elő, Dukszta is készülődni kezdett, hogy találkozzon kihívójával.

– Az erdőbe kell mennem, rég nem újítottam meg a szellemerőket magamban – szólt Dukszta tanítványához. – Amíg fiatal voltam, odafigyeltem erre, de az utóbbi időben elővigyázatlan lettem. A fenyegetés elhárításához most minden erőmre szükség lesz.

Szólt tanítványának, hogy készüljön az útra, és hamarosan mélyen benn jártak az erdőben. Az érintetlen szépségű vidék nem tudta elűzni Dukszta sötét gondolatait. A falubeliek jártak a fejében.

– Nem törődtünk eleget a fiatalok nevelésével. Legalább a főnök unokaöccsére odafigyelhettünk volna jobban, mégiscsak ő lett volna a főnök utódja. Ha szigorúbb fegyelemhez lettek volna szokva, a fiúk több tiszteletet mutattak volna, amikor a békával és a lazacokkal akadt dolguk. – Hangosan mondogatta ezeket, de ahogy önmagát hallgatta, a fiúk féktelen jókedvét is maga előtt látta. Az igazi vezetőnek fegyelemre van szüksége. A leendő ifjú főnök pedig nem gyakorolta saját vágyai megfékezését.

Ahogy egyre beljebb haladtak az erdőben, eszébe jutott az első böjt, amikor szellemerőket gyűjtött magába. Akkor rég, amikor eléggé erősnek érezte már magát, egy kísérőt vett maga mellé, és az erdőbe indult. Kicsivel azután, hogy letelt az előírt nyolc nap, transzba esett. Akkorra a bőre már majdnem teljesen áttetszővé vált az étel és ital hiányától, pillantása üveges volt. Ahogy a szellemek közelségét megérezte, táncba fogott, és kis idő múlva már csak pörgött, pörgött saját maga körül. Majd a földre zuhant. A fák tovább forogtak, ringatóztak fölötte, egyre közelebb jöttek. Egy ideig elvesztette eszméletét, arra tért magához, hogy társa költögeti. Félig tudatos transzban hevert továbbra is, teste jéghideg volt, bár érezte, ahogy dolgok, élőlények a testéhez, arcához érnek – mintha  bogarak mászkáltak volna rajta. Aztán mintha örvénylő vizű tavacskában lebegett volna, miközben szíve szabadulni próbált mellkasából. A tavacska széléről vidrák figyelték. Hirtelen úgy érezte, erő tölti el testét: mintha bármire képes lett volna. A vidraszellem ereje áradt felé, és érezte, hallotta üzenetét. De amikor megpróbálta elismételni, amit hallott, szavak helyett csak gurgulázó hangok törtek elő torkából. Kísérője, aki vele böjtölt, mégis megértette. Amikor teljesen magához tért, elindultak. Egy vidrát kellett találniuk, hogy kivágják a nyelvét.

Ez sok-sok éve történt. Most, hogy újra ott járt, Dukszta érezte magában a régi vágyak nyomát. Ugyanolyan eltökélten kezdett bele a böjtbe, mint ifjúkorában, de a fiatalkori testi erő nélkül sokkal nehezebb volt a megpróbáltatás. Keze remegett az éhségtől, a hideg csontjáig hatolt. Túl sok idő telt el legutóbbi útja óta. Nem érezte magában a szellem elszabadult erejét, nem érezte szükségét a tánc lendületének. Mégis nyugalom szállta meg, és bátorság melengette. Most már tudta, mit kell tennie. Olyan erős volt benne most is a meggyőződés, mint fiatalon, amikor a sámáni életforma hívásának engedelmeskedett. Elfogadta a rá kirótt szerepet, és nem törődött többé a következményekkel. Tudta, hogy vissza kell térnie a faluba, fel kell öltenie teljes sámáni díszét, és szembe kell néznie a kihívással.

Az emberek arcán, akikkel a faluban találkozott, csak félelmet látott.

– Legyetek bátrak – mondta nekik. – Kapcsolatba léptem a szellemekkel. Sámáni díszbe öltözöm, és méltósággal fogok szembenézni kihívómmal. – A többiek valamivel nyugodtabban néztek utána, ahogy tanítványával együtt otthonához tartott.

Felvette kötényét, amelyen két szembefordult gyilkos bálna volt látható. Feltette elefántcsont nyakláncát, karperecéit és csontból készült amulettjeit. Tanítványa egy széndarabbal feketére festette az arcát. Dukszta fejét hermelin bőréből készített dísz fedte. Így ment ki a ház elé, hogy szóljon az emberekhez.

Azok megilletődötten nézték. Rég nem látták így felöltözve.

– Nézd csak, milyen méltóságteljes! – mondta valaki. – És figyeld csak azokat a határozott lépteket!

– Az arca pedig egészen eltökélt. Elrémül majd a betolakodó, ha szembemegy vele.

– Nézzétek, mintha fény áradna belőle! A szellemek ereje biztosan vele van. – így biztatták egymást az emberek Duksztát figyelve.

– Sok-sok éven át szolgáltalak benneteket becsülettel – mondta Dukszta. – Legutolsó feladatom az volt, hogy megtaláljam a fiúkat, akiket a Vidranép vitt magával. Ezt is megtettem, de amit találtam, sok keserűséget hozott nekünk. Most a sámánjukkal kell találkoznom. Ha legyőzne, kérem, illő módon temessetek el, és őrizzetek meg emlékezetetekben.

Ezekkel a szavakkal a falu közepéig ment, arccal a hegyek felé fordult, és jól hallhatóan kiáltotta:

– Szellemerőm a felső és az alsó világból való. Semmi sem árthat nekem, még a Vidranép sámánjának ereje sem. – Szavai visszhangzottak a falu fölött, a népet büszkeség és bátorság töltötte el, és köréje gyűltek.

Ők is készek voltak, hogy szembeszálljanak a Vidranéppel.

Alig ért el azonban Dukszta kiáltása a Vidrasámán lakhelyéhez, Dukszta száján vér buggyant ki. Alig halt el a visszhang, ő máris a földre zuhant. Az emberek kiáltozni kezdtek, tanítványa lehajolt hozzá. Dukszta halott volt.

Az emberek ekkor erős hangot hallottak: – Kustakát halljátok beszélni, a Vidraembert. Négy vidra nyelvét vágtam ki, amikor sámán lettem, szellemerejük velem van azóta. Négy másik állat erejét is hordozom. Nincsen nálam hatalmasabb sámán.

Ahogy hallgatták a Kustakát, az emberek megteltek félelemmel. Vajon mi történhet még velük? Sámánjuk holtan feküdt előttük, s a Vidranép bármelyik pillanatban megtámadhatta őket. Félelmük azonban hamarosan haraggá változott. Miért kellett Duksztának meghalnia?

– Ő a Vidranép sámánja – mondta a főnök. – Duksztát bosszúból ölte meg, népének halottjaiért, akik a gyantafüstben fulladtak meg. Most fel kell készülnünk rá, hogy a Vidranép bosszúja rajtunk is beteljesedik.

Az emberek fegyvereik után indultak, készülődtek a csatára. A szinte biztos vereségre gondoltak, de készek voltak végső erejükig harcolni, mielőtt a halálba mennek. Dukszta bátor kiállása erőt öntött beléjük.

Amíg készülődtek, a Kustaka hangja újra betöltötte a teret a falu fölött.

– A nagy Dukszta halála elégtételt adott népünknek, fiaink haláláért. Nem kell újabb bosszútól félnetek.

Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel. Most már nyugodtan félretehették a fegyvereket, helyette Dukszta temetésének előkészületeire fordították figyelmüket. Sok tennivaló várt még rájuk. Ki kellett választaniuk maguk közül, ki lesz a sámán méltó utódja, kiben a legnagyobbak a szellemerők. Esküvel fogadták, hogy mostantól jobban ragaszkodnak a törzs hagyományaihoz, és a fiatalokat is erre nevelik. Lesz majd mit mesélniük a kustakákról, hogy többé senki se feledkezzék meg létezésükről.

Balázs Imre József fordítása

Megjelent a Cimbora 2008/1-es számában