A sámán kihívása (1. rész)

A lazacidény kellős közepén történt, hogy négy tizenéves fiú a part mentén bóklászott. Ahhoz nem voltak elég idősek, hogy elirányítsák a nagy halászbárkákat, amelyek néha tizennégy órát is eltöltöttek a vízen. Az volt a feladatuk, hogy segítsenek kirakodni, amikor a bárkák visszaértek hallal megrakottan. De az még beletelik egy időbe, amíg visszajönnek, gondolták a fiúk – még csak most indultak el. Ahogy figyelték a halakat, amint ki-kiugranak az öböl vizéből, kedvet kaptak, hogy ők is fogjanak néhányat.

– Gyerünk, evezzünk el Humpy Creekig – mondta a főnök unokaöccse. – Lefogadom, hogy dugig van lazaccal.

Ő volt a legfiatalabb négyük közül, s mindenki tudta, ő lesz majd egyszer a nagyfőnök utódja. A három idősebb társa azért volt vele, hogy megvédje őt mindenféle bajtól.

Mentek is engedélyt kérni, hogy elindulhassanak halászni. Kis híján beleütköztek Duksztába, a sámánba, aki a törzs nőtagjaival beszélgetett éppen, meg azokkal, akik már túl öregek voltak ahhoz, hogy maguk is halászni menjenek. A fiúknak nem volt kedvük, egy ilyen kellemes napot elrontani azzal, hogy a sámán leckéit hallgassák, kissé tehát irányt változtattak, hogy kikerüljék őt.

– Mostanában jó idők járnak – mondta éppen Dukszta pár fős hallgatóságának. – Bőven van hal és vadhús, és más törzs nem háborgatott minket. Ez jól is van így. De a fiatalok emiatt másképp gondolkodnak, nem annyira lelkesek.

Nem látják értelmét a versengésnek, hogy jó harcosok és jó vadászok legyenek.

– Nem veszik komolyan a szertartásokat sem – vetette közbe az egyik idős férfi. – Múlt héten láttam, hogy az egyik fiú, aki a főnök unokaöccsével jár, a parton hagyta a lazac szálkáit ahelyett, hogy visszadobta volna a vízbe.

– Nem elég szigorúak velük az idősebbek. Bennük is sokkal több most a nemtörődömség.

Dukszta látta a fiúkat a part felé menni, és tudta, hogy szándékosan kerülték el őt. Fiatalkora gondtalanabb idejében, mielőtt még befogadta a sámánszellemet, biztosan ő is ezt tette volna. Emlékezett még rá, hogyan próbált ellenállni annak, hogy befogadja halott nagybátyja, a korábbi sámán szellemerejét annak idején. Nem akarta vállalni ezt a terhet - és súlyosan megbetegedett. Amikor a gyógyító férfiak eljöttek hozzá, elmondták neki: a betegségét az okozza, hogy ellenáll a különleges adottság elfogadásának. Nem volt más választása, mint befogadni az erőt, és megtanulni bánni vele. Az élete ettől megváltozott, sokkal nagyobb súlya lett mindennek.

– Amikor a férfiak hazaérnek ma este, beszélni fogok velük – mondta Dukszta. – Figyelnünk kell a rítusok pontos betartására.

A fiúk csak a beszélgetés foszlányait csípték el, miközben előkészítették a csónakjukat az úthoz. A szél enyhe volt, jó ilyenkor vízen lenni, gondolták. Ahhoz, hogy elérjék az öblöt, ahová készültek, ki kellett evezniük a nyílt vízre, és több mérföldnyit menniük egy torkolatig, amelyik a sziget túlsó oldalán volt. Jó erőben voltak, úgyhogy könnyű mozdulatokkal evezgettek az öböl bejáratáig. Kivontatták csónakjukat a partra, és megkötötték egy cölöphöz. Horgászni kezdtek, a víz hemzsegett a lazacoktól. Rengeteg halat fogtak rövid idő alatt.

– Gyújtsunk tüzet, ti nem vagytok éhesek? – adta ki az utasítást a főnök unokaöccse.

Tüzet gyújtottak uszadékfából, s köveket raktak köréje, hogy felforrósodjanak. Az egyik fiú egy kis vermet ásott a homokba, a többiek nagyobb leveleket kerestek. Kirakták a vermet a forró kövekkel, beborították a köveket levelekkel, felülre a szintén levelekbe csavart halakat tették. Persze, beletelt egy időbe, amíg a halak megsültek, úgyhogy a fiúk türelmetlenkedni kezdtek. Nem bírtak tétlenül ülni.

– Rakjunk még nagyobb tüzet, süssünk még több halat! – mondta a legidősebb.

Megint fát kerestek, köveket hordtak, újabb, még nagyobb tüzet gyújtottak feljebb a parton, aztán ismét nekiálltak halászni.

Most még inkább haraptak a halak. Egyiket a másik után húzták ki a vízből a fiúk, és minden újabb hal újabb izgalmat jelentett. Teljesen megmámorosodtak a nagy kupacnyi lazac látványától, rohantak velük a tűzhöz. De most már teljesen elfeledkeztek arról, hogyan szokás a halat sütni: ahelyett, hogy újabb kis gödröt ástak volna, a legidősebb fiú rögtön elkezdte a halakat a forró kövekre dobálni. Az egyik még élt.

– Látjátok, hogy vonaglik? És hogy sistereg a tűzön! – kiabálta a fiú.

A többiek röhögtek, és saját halaikat ugyanúgy a kövekre dobták. Nagyokat kacagtak, ahogy a pattogást és sistergést hallgatták.

A legnagyobb fiú még egy arra ugráló békát is elkapott, azt is bedobta a tűzbe. Az kínjában hányta-vetette magát, ahogy szabadulni próbált, a fiúk pedig térdüket csapkodták, nevették, hogy kapálózik.

A főnök unokaöccse aztán mégis kezdte kényelmetlenül érezni magát, nagyanyja szavai jártak a fejében, aki többször mondta neki, hogy minden állattal tiszteletteljesen kell bánni. Különösen a békával, mondta a nagyanyja, az a törzsünk számára különleges lény.

Hogy is feledkezhettek meg magukról ennyire? A fiú számára most már világos volt: ő és a társai alapvető szabályokat szegtek meg ma. Félni kezdett, hogy ennek még következményei lesznek. Elkomolyodva szólt a többiekre:

– Azt hiszem, megsült már a hal a veremben! Gyertek enni.

A többi fiúnak is hasonló gondolatai támadhattak, mert nagyon elcsendesedtek, ahogy enni kezdtek. Evés után megtisztították a maradék halat, aztán a csónakba tették a korábbi zsákmánnyal együtt. Belökték a megrakott kenut a vízbe, és hazafelé indultak.

Visszafelé sokkal lassabban haladtak: a rakomány nehéz volt, s a fiúk fáradtak az eseménydús nap után. Az első órában nem történt semmi különös, de amikor félúton járhattak, hirtelen szél támadt, és a víz erősen hullámzani kezdett. Hatalmas hullámok és felcsapódó tajték között hánykolódott a kis csónak. Bár a fiúk általában ügyesen boldogultak a vízen, most alig bírták megakadályozni, hogy felboruljanak. Kétségbeesve eveztek.

– Nézzétek! – kiáltotta az unokaöcs. – Telik meg a csónak!

– Evezz erősebben! – kiáltotta a legidősebb. – Több erő kell, hogy a felszínen maradjunk.

– Az evezőm! – kiáltotta egyikük. Egy erősebb hullám tépte ki a kezéből. A csónak minden hullámmal magasra emelkedett, aztán hirtelen zuhant a mélybe.

Rövidesen mind elvesztették az evezőjüket, és már csak kapaszkodtak a kenu szélébe. Egyszer csak az amúgy is túlterhelt kenu megtelt vízzel és felfordult. A fiúk a vízbe estek. Jó úszók voltak, de nehéz volt megtalálni a csónakot a sötétben.

– Itt van! – kiáltotta a legidősebb, s a többieknek is sikerült megragadniuk a felborult csónakot. Hangosan kiáltoztak segítségért, de abban az órában már senki sem volt kinn a vízen. A hideg víz elzsibbasztotta a kezüket, ahogy kapaszkodni próbáltak. A lábukat már nem is használták a felszínen maradáshoz: tartalékolták az erejüket. Teljes testsúlyukkal próbáltak ránehezedni a felfordult csónakra. Szorításuk egyre lazult. Ha nem jön gyorsan a segítség, megfulladunk, gondolták.

A homályból hirtelen kenu körvonalai bukkantak elő – feléjük tartott.

– Kik azok a csónakban? – kérdezte az unokaöcs, szemét erőltetve, hogy jobban lásson.

– Úgy látom, a rokonaink – mondta a legidősebb, ahogy közeledett a csónak.

– Jaj, de jó, úgy látszik, messzebb jutottunk a hazaúton, mint gondoltuk – mondta egy másik, ahogy a ködből ismerős nagybácsik, unokatestvérek arca bontakozott ki. A közelgő segítség új erőt adott nekik.

– Azért jöttünk, hogy megmentsünk titeket – mondta a kenuban ülők vezetője, és feléjük nyújtotta a kezét. A kimerült fiúk alig várták, hogy rájuk kerüljön a sor, csak a főnök unokaöccse habozott. Emlékei közt nagyanyja szavai motoszkáltak azokról, akik a viharok áldozatait jönnek megmenteni.

(folytatjuk)

Balázs Imre József fordítása

Megjelent a Cimbora 2007/7-es számában