Kedves olvasóink, amióta hónapról-hónapra a népmesék egy-egy csoportjával ismerkedünk meg, szó esett már a vaskos tréfákat előadó trufákról, legutóbb pedig a közismert személyek komikus tetteit megörökító anekdotákról.
Most a tréfás mesék egy olyan csoportjáról lesz szó, amelyet hazugságmesének nevezünk.
A hazugságot nem szeretjük; nem vesszük jó néven azt, ha valaki hazudik nekünk, félrevezet, valótlanságot állít, azaz nem őszinte. A vallás a hazudozást a bűnök közé sorolja, a családban, az iskolában, a munkahelyen különböző büntetéseket alkalmaznak a hazudozókkal szemben.
Ha pontosak akarunk lenni, akkor azt is megjegyezzük, hogy kegyes hazugságnak nevezzük és bocsánatos bűnnek tartjuk azt a viselkedést, amikor azért nem mondjuk ki az igazságot, illetve nem az igazságot mondjuk, hogy valakit megóvjunk annak hatásától. (Vitatott kérdés például az, hogy a súlyos beteg embernek meg kell-e mondani azt, hogy milyen állapotban van.) A hazugságnak azonban van egy másik formája is, az, amelyik szórakoztat, megnevettet. Ilyenkor tudatában vagyunk annak, hogy nem félrevezetni akarnak a képtelen történettel. Ugratásnak nevezzük azt a helyzetet, amikor valaki tréfás szándékkal próbára teszi egy társa hiszékenységét. Ugratni közeli ismerőseinket szoktuk, munkatársainkat, cimboráinkat, a felnőtt a gyermeket; azonban ismeretlen személyt, diáknak a tanárát, általában gyermeknek a felnőttet nem szabad ugratnia.
A szórakoztató hazugságirodalom, s ezen belül a hazugságmese régóta ismert, már az óegyiptomi, az ókori héber, babilóniai, latin irodalomban. Később a 16. században virágzik fel újra, s ebben a könyvnyomtatás is nagy szerepet játszik, pontosabban a népkönyvek nyomtatása. Ezt az irodalmat bolondirodalomnak, később a nagy hazudozóról müncheniázádának nevezzük.
A leghíresebb mesterhazudozó Karl-Friedrich Hieronymus Freiherr von Münchhausen volt. Hannover közelében született, 1720. május 20-án. Német katonatiszt volt, részt vett az orosz-török háborúban, megszállottja volt a vadászatnak. Amikor évekig tartó utazások után visszatért és megtelepedett a birtokán, szomszédait, barátait szokatlan, meglepő történetekkel szórakoztatta. Egyszer, amikor magányosan Oroszországban bolyongott, a lovát egy, a hóból kiálló karóhoz kötötte, maga pedig melléje heveredett. Reggel meglepődve tapasztalta, hogy a hó elolvadt, s lova a templom tornyáról függött alá. A pányva ugyanis nem egyéb volt, mint a templom tornya. Egy másik alkalommal a törökök táborába akart eljutni. Felült egy ágyúgolyóra, s a török táborba lövette magát. Útközben azonban eszébe jutott, hogy nehéz lesz majd visszatérnie, ezért átugrott egy fordított irányban száguldó golyóra, s csakhamar visszaérkezett a táborába.
Tizenhét hazugságtörténete 1781–1783 között látott napvilágot német nyelven. Két év múlva angolul, majd újra németül jelentek meg. A gyűjtemény a Báró Münchhausen utazásai és kalandjai szárazon és vízen címmel indult el világhódító útjára. A lódító báró a világirodalom egyik ismert, kedves figurája lett.
Münchhausen magyar testvérei a népmesék Csalóka Pétere, valamint Háry János. Ez utóbbi „hőstetteit” Garay János örökítette meg az 1843-ban írott, Az obsitos című elbeszélő költeményben. Kodály Zoltán 1926-ban zenésítette meg a történetet. A napóleoni háborúból falujába hazatérő kiszolgált katona a kocsmában ivócimboráknak számol be hőstetteiről. Állítása szerint magát Napóleont is legyőzte, ám Mária Lujza kérésére megkegyelmezett neki.

A nagyotmondók, a szájhősök, a mesterhazudozók, a tréfamesterek képtelen utazási élményekről, találkozásokról, hőstettekről számolnak be. Ők leggyakrabban utazók, katonák, halászok és vadászok. Egymással abban vetélkednek, hogy ki tud nagyobbat, hihetetlenebbet lódítani. Az egyik népmesénkben a király annak ígéri lánya kezét, aki olyat tud hazudni, hogy ő ne higgye el. Egy másikban a katona és a cigány osztozkodik a talált arany felett. Úgy döntenek, hogy a talált kincs azt illesse, aki nagyobbat hazudik.

Zsók Béla a Dévára telepedett székely családokban jegyzett le hazugságmeséket. A második világháborúból hazatért dévai katona mesélte, hogy egyszer, a harc szünetében egy eltévedt disznót találtak. A katonáknak a porciót mindig szűkösen mérték, s mert örökké éhesek voltak, arra gondoltak, hogy levágják és elfogyasztják. Meggyűlt azonban a bajuk, mert a disznónak akkora volt a belső része, hogy lajtorját kellett szerezni a belsőségek kiemeléséhez. Száz évvel ezelőtt egyik dévai szegényember Amerikába ment szerencsét próbálni. Pár év elteltével tekintélyes pénzösszeggel tért haza családjához. Mikor szomszédai Amerikáról érdeklődtek, Anti bá lelkesedve mesélte, hogy ott a méhek olyan nagyok, mint a bárányok. Az egyik hallgatója ámulva kérdezte, hogy akkor meg a kaptárba hogyan férnek be. Anti bá kitérően válaszolt: – Nem tudom, azt én nem láttam.
Az alábbi hazugságmesét a várfalvi (Aranyosszék) Jobbágy Miklós mondta el az 1970-es években. A történet az aranyosszéki (pontosabban mezőségi) tájnyelv sajátosságait viseli magán.