Ó, számunkra nem a tavasz volt „a szerelmesek év­szaka”, semmiképpen sem a tavasz, ez talán a nagyob­baknak, a tinédzsereknek, a fiatal férfiaknak és nők­nek, a madaraknak és az állatoknak volt az évszaka. A mi évszakunk az ősz volt. Egy hosszú vakáció, s ezzel együtt egy szörnyen hosszú különlét után nagyon kí­vántam viszontlátni mindannyiukat. Hiányzott Dana és Hari, a tömbházbeli kislányok, a gonoszak, nyaggatók és koszosak, játékaink, lármázásunk, ostoba civakodásaink, minden. (...)

Mielőtt elkezdtük volna a tényleges tanulást az osz­tálytermekben, a tanévnyitót követően egy hónapig „mezőgazdasági gyakorlaton” kellett részt vennünk, ahogy akkoriban nevezték ezt. Szüleim hangosan elé­gedetlenkedtek ennek kapcsán, „nézzen oda az em­ber, ezek hogy kizsákmányolják szegény gyermeke­ket”, mondták, nem beszélve arról, hogy a tanórák is odavesznek, ráadásul megfázunk a mezőn, s máris kész a betegség. Rozoga autóbuszokkal vittek ki ben­nünket, messzire a várostól. Megérkezésünk után el­helyezkedtünk hatalmas krumpli- és sárgarépa-hal­mok köré, amelyeket külön kellett válogatnunk: ki­csik, közepesek, nagyok. Amikor sárgarépa-napot kaptunk el, az nagyon fájintos volt, mert telezabáltuk magunkat a lágy, zamatos, édes zöldségbéllel, amihez úgy jutottunk hozzá, hogy kivájtuk a sárgarépákat, jó mélyen megforgatva bennük a kést, mígnem apró si­sakokhoz hasonlókká nem váltak, s akkor gyorsan elástuk őket magunk mellé, a földbe, hogy a tanárok ne vegyék észre a véghezvitt pusztítást. Egy-egy ha­lom körül, annak méretétől függően, legalább négyen, legfeljebb tízen szorgoskodtunk – és nyilvánvalóan előzetesen gondoskodtunk arról, hogy a számunkra megfelelő csoportba kerüljünk, fiúk és lányok egy­aránt.

A világon még nincs egy olyan szórakozás, amilyen ott zajlott. Mindenféle kiagyalt történetek keringtek kísértetekről, marslakókról és vámpírokról, a világvé­géről, a következő özönvízről és tűzesőről, az ördög­ről, szó esett szörnyűséges állatokról, polipokról, amelyek elsüllyesztik a hajókat a tengeren, mély ta­vakban tanyázó, kétéltű emberekről, viperákról, gyilkosokról. Én is ilyenkor számoltam be a „barakkok­nál” található, kisgyerekekkel teli befőttesüvegekről. A fiúk általában autókról, futballról és egyéb ilyen unalmas dolgokról beszéltek, mi pedig szemrebbenés nélkül kipletykáltuk a nagyobb lányokat. (...)

Ott, a terményhalmok körül, sokezer láthatatlan szál kötött össze bennünket. Hosszú órákig üldögél­tünk együtt, szemtől-szembe láthattuk egymást, be­szélgethettünk, a szünetekben megosztottuk egymás­sal az ételünket, vajas-lekváros kenyérszeleteket ken­tünk a fiúknak, ők gyümölccsel kínáltak, és sárgarépát pucoltak meg nekünk Annyira boldog voltam, hogy Harit magam mellett tudhatom. Sárgarépákat dobál­tunk halomba, és néztem a kezét. Restelltem egyene­sen ránézni, csak akkor tettem ezt, amikor mondott valamit. Amikor beszél valaki, aprólékosan szemügy­re lehet venni, a tekintet végigsétálhat arca összes pontján, s közben elég fél füllel hallgatni szavait, mindebből úgysem vesz észre semmit. Ha krumplit válogatni vittek, és hideg volt, ebédszünetben hátun­kat egymásnak támasztva üldögéltünk, hogy mele­gedjünk, és eltűnődtem: ez a boldogság egy életen át tarthatna, egy egész életen át. Így képzeltem el én a felülmúlhatatlan boldogságot: hátat a háthoz tapasztva ülünk egy mezőn, körülöttünk krumplihalmok, fe­jünk fölött ragyog a Nap. Még csak egyvalamire vágy­tam: hogy ez a mi életünk valamiképpen magába fog­lalja Danát is, úgy éljünk mindhárman, mintha test­vérek lennénk, napjaink végezetéig.

Amikor aztán visszatértünk az osztálytermekbe, mindez egész egyszerűen elpárolgott, mintha nem let­tünk volna együtt oly hosszú időn keresztül, s mintha nem lett volna boldog időszak ez mindnyájunk szá­mára. Ismét lány- és fiúcsoportokba oszlottunk szét, ők újból gonoszkodókká váltak, mi pedig nagyon hi­úkká, újraindult a macska-egér játék, a ráfogások, fél­tékenykedések, gyanakvások és becsvágyak sorozata. Hari mindig a szemem előtt volt. Ott ült az előttem lévő padban. Nyugodt voltam. Mindent összevetve, végül is ez a fiú a férjem lesz tíz vagy húsz év múlva, tűnődtem el. Olykor egymagában találtam a hinták­nál, késő este (...). Mint ilyenkor általában, ő az elha­gyatott focipálya szélén álldogált, vagy a hintán ült, hatalmas lendülettel hajtva azt, egészen a felső vasúi­dig repülve. Elhelyezkedtem a mellette lévő hintán, és versenyre keltünk: melyikünknek van bátorsága átfor­dulni a hintával a felső rúdon? Irtózatosan féltem, de nem maradhattam le merészségben mögötte, igaz? Rettegve szálltunk az ég felé, majd szédítő iramban ereszkedtünk alá, aztán ismét lendületet vettünk, bele­fúrtuk tekintetünket az éjszakába, és csillagok szálltak fel, majd zuhantak le velünk együtt. Ez volt a... szere­lem. Miután leállítottuk magunkat, zúgó fejjel, kábán letelepedtünk a gyepre, vártuk, hogy minden a helyére kerüljön, agyunkban letisztuljon, s lengett az égbolt, a susogó nyárfák és a hinták mozdulatlanná mereved­tek, s eleven rajtunk kívül csak a szél volt. Néha szinte rosszul voltam ettől az egész „forgótánctól”. De ez is... a szerelem: bátorságot erőltess magadra, az ájulás kör­nyékezzen, és mindez ne érdekeljen. Zökkenj át valós önmagadon. Halálos félelem bénítson le és közben lebegj az örömtől. Csak akkor köszöntünk el egymástól, amikor szüleink már kiáltozva sürgették hazatérésünket. Soha nem értünk egy­máshoz; a puszta tény, hogy együtt lehetünk, hatalmas, szédítő boldogságot jelentett számunkra, amely vala­miképpen párhuzamos volt nyomorult iskoláslétünk­kel, azzal, hogy diákok vagyunk, akiknek jegyeket kell kapniuk, kénytelenek dolgozatokat írni, muszáj foly­ton vizsgázniuk, táblához menniük, és átesniük min­denféle ellenőrzéseken. Titkos boldogság volt.

Szonda Szabolcs fordítása

Megjelent a Cimbora 2008/5-ös számában