(...) Gyakran úgy tűnt nekem: a világ hirtelen kiüresedett, az emberek egy szálig eltűntek belőle. Nem tudtam, mi a barátság, ezért egyfé­leképpen barátaim közé soroltam egy szőrmé­vel fedett gombot, egy nyúlfarkat, egy angyalkás fényképet és egy nyeszlett, kutyamacskamedve plüssállatot. Ki se léptem a házból, ha nem lapult zsebemben az a bolyhos gomb; bújócskázás közben előhalásztam és csókot le­heltem rá, az iskolában pedig kitettem magam elé a padra, és neki köszönhetően csak akkor szólítottak felelni, ha én is akartam. És ebben a majdnem teljesen üres világ­ban mégis éreztem egy különös vonzal­mat valaki iránt (egyfajta én-ke gyanánt), aki visszanézett rám a kútból, ahová hosszan belebámultam, s akivel el-elbeszélgettem, arra várva, hogy – visszhangként – saját szavaimmal válaszoljon nekem.

Tizenkét éves vagy, egy verset olvasol, amiből szinte semmit nem értesz. A szö­veg tragikusnak tűnik, ezért sírva fakadsz. Fennhangon szavalsz, mint egy színész, s köz­ben zokogsz – nem nagy ügy. Beállsz a tükör elé, tágra nyitott szemmel nézed önmagad. Ar­codat vastag púderréteg borítja, szemhéjaid ké­kek, ajkaid barnán tündökölnek, orcáidon tompa piros smink díszeleg. Szépséged nem egyidős veled. Hangosan mondod fel a verssorokat, ha­tás-szünetekkel, kezedben vékony sósrúd, mintha cigarettát tartanál ujjaid közt. Lendülete­sen szavalsz tovább, szavaid nagy hatással vannak rád, mert te ejted ki a szádon őket, ott, a tükörben. Félreteszed a könyvet. Festett képű bohóc néz vissza rád, arcán könnyek gördülnek végig. Szenvelgő gyerek. A kölcsönvett érzel­mek miatt megtorpansz, aztán pontosan ezek bátorítanak fel, hiszen annyira jól utánzód őket, hogy már-már szenvedsz másvalaki fájdalmától gyötörten. Nézed, ahogyan egyre vadabbul sírsz. A saját könnyeim elborítanak, a zokogás hangjai a koponya és a mellkas mélyéről verőd­nek vissza, a hangszálak berezegnek. Egyetlen elnyújtott nyávogás mindez, és szinte beleve­szel tőle az önsajnálatba. A sajnálkozás kény­szere. Aztán hirtelen leállítod magad. És már nem értesz semmit. (...)

Uralkodói tartással sétátok fel-alá a kertben Színpadias mozdulatokkal végigsimítok néhány virágszirmot. Aléit vagyok és elmélázó (pedig nem is gondolkodom semmin), könnyedén homlokomhoz emelem kézfejem. Szenvedek (legalábbis így állítottam be). Melankólia leng körül. Elkínzottan beleszimatolok egy liliom kelyhébe, csupa narancssárga por az orrom he­gye tőle. Keresztbe tett lábakkal ülök a padon, és fensőbbségesen figyelem Mircea nagyapá­mat, amint virágot öntöz. Átvillan az eszemen, hogy mi lenne, ha egy szolga volna. Gondolat­ban utasításokat adok ki neki, leszidom (aho­gyan azt a filmekben láttam). Nálamnál kisebb fiúcska dugja be orrát a kapun, és azt kiáltja nekem „Szamár vagy, röfi vagy". Egy csapásra füstbe megy az egész urizálás. Hová tűnt a kép­zelgésem, mely hercegnővé emelt engem?

Magamban beszélek a kertben. Gesztikulá­lok. Kirívóan szófogadó, nyugodt vagyok. Kínzó erőfeszítésembe kerül, hogy ne jusson eszembe valami csínytevés. Összpontosítok. Számomra idegen, pocsék dolgokat olt be agyamba valaki. Nem tudom, ki, mindenesetre ellenem tör.

Ilyentájt vettem a fejembe, hogy létezik egy SZEM, amely folyamatosan néz bennünket. És ekkor éreztem először láthatónak magam. Ész­revehetőnek. Leleplezettnek. Ügyeltem arra, hogy ne turkáljak az orromban, vagy ne tegyem szájamba az ujjam, ne hazudjak, ne legyek szemtelen. Mindenféle jócselekedetet vittem véghez, például nem tapostam el egy szörnyű pókot, pedig igencsak lett volna kedvem ehhez. Nagyon szófogadó voltam, de mindhiába. Álnokságrepeszek gépfegyver-sorozatai érték ál­landóan koponyám, mint még soha. Minél szó- fogadóbb voltam, annál inkább nyüzsögtek agyamban a legkicsinyesebb és leggaládabb gondolatok. Minél tisztábbnak akartam látszani, annál sötétebbé váltam. Elfogott a rettegés, amikor azt mondták nekem, hogy az a SZEM nemcsak lát bennünket, hanem képes kitalálni a gondolatainkat. Teljesen el voltam veszve. Az összes erőfeszítésem, minden gyötrelmem hiábavalónak bizonyult. Kegyetlen elgondolás villant át rajtam akkor: Istennek nem is kellene léteznie. Attól a pillanattól kezdve rám telepedett egy alaktalan, mérgező félelem, hogy aztán soha ne hagyjon el. S vele együtt valami­féle RÚT, egyfajta megfogható, nagyon konkrét szomorúság, amivel kapcsolatban észrevet­tem, hogy különös módon felerősödik gyárak, ipartelepek, befejezetlen építmények közelé­ben.

Mit meg nem tettem az éber SZEM kedvéért! Egészen addig, amíg, egy szép napon, egészen egyszerűen nem érdekelt többé. „Nem érdekelt többé” – így is lehetne mondani. Lényegében minden úgy alakult körülöttem, mintha a SZEM a bensőmbe, a szívembe költözött volna. Többé már senkivel nem babrálhattam ki. Láttam ma­gam. Legyen hát vége a színháznak! (...)

15 éves vagyok. Egyszerre írok naplót és re­gényt. Utánozom az irodalmat. Stílusmásola­tokat készítek harmadrangú szerzők nyomán. Mindebből semmi nem az enyém. Vannak a szövegemben „szép kifejezések”, a valóságból vett szereplők, csapongó párbeszédek, tájleírá­sok, tükörfordítások. A későbbiekben sem fog semmi elszomorítani, és undort kelte­ni bennem erősebben, mint ez a beteges színpadiasság, amely csak néhány év múltán tudatosul bennem, miközben új­raolvasom a hajdanán sutba dobott két füzetet. A naplóm színpadán, ócska ren­dezésben, gyenge, szürke szerepet ját­szottam. A replikák nem az enyéim voltak. A tárgyalt témák, problémák sem. Az ostobaság volt a rendezőm. A végzetes butaság. Undorodva rázom le magamról, mint valami idegen bőrréteget.

Szonda Szabolcs fordítása

Megjelent a Cimbora 2005/2-es számában