Cimbirodalom

(...) Gyakran úgy tűnt nekem: a világ hirtelen kiüresedett, az emberek egy szálig eltűntek belőle. Nem tudtam, mi a barátság, ezért egyféleképpen barátaim közé soroltam egy szőrmével fedett gombot, egy nyúlfarkat, egy angyalkás fényképet és egy nyeszlett, kutyamacskamedve plüssállatot. Ki se léptem a házból, ha nem lapult zsebemben az a bolyhos gomb; bújócskázás közben előhalásztam és csókot leheltem rá, az iskolában pedig kitettem magam elé a padra, és neki köszönhetően csak akkor szólítottak felelni, ha én is akartam. És ebben a majdnem teljesen üres világban mégis éreztem egy különös vonzalmat valaki iránt (egyfajta én-ke gyanánt), aki visszanézett rám a kútból, ahová hosszan belebámultam, s akivel el-elbeszélgettem, arra várva, hogy – visszhangként – saját szavaimmal válaszoljon nekem.
Tizenkét éves vagy, egy verset olvasol, amiből szinte semmit nem értesz. A szöveg tragikusnak tűnik, ezért sírva fakadsz. Fennhangon szavalsz, mint egy színész, s közben zokogsz – nem nagy ügy. Beállsz a tükör elé, tágra nyitott szemmel nézed önmagad. Arcodat vastag púderréteg borítja, szemhéjaid kékek, ajkaid barnán tündökölnek, orcáidon tompa piros smink díszeleg. Szépséged nem egyidős veled. Hangosan mondod fel a verssorokat, hatás-szünetekkel, kezedben vékony sósrúd, mintha cigarettát tartanál ujjaid közt. Lendületesen szavalsz tovább, szavaid nagy hatással vannak rád, mert te ejted ki a szádon őket, ott, a tükörben. Félreteszed a könyvet. Festett képű bohóc néz vissza rád, arcán könnyek gördülnek végig. Szenvelgő gyerek. A kölcsönvett érzelmek miatt megtorpansz, aztán pontosan ezek bátorítanak fel, hiszen annyira jól utánzód őket, hogy már-már szenvedsz másvalaki fájdalmától gyötörten. Nézed, ahogyan egyre vadabbul sírsz. A saját könnyeim elborítanak, a zokogás hangjai a koponya és a mellkas mélyéről verődnek vissza, a hangszálak berezegnek. Egyetlen elnyújtott nyávogás mindez, és szinte beleveszel tőle az önsajnálatba. A sajnálkozás kényszere. Aztán hirtelen leállítod magad. És már nem értesz semmit. (...)
Uralkodói tartással sétátok fel-alá a kertben Színpadias mozdulatokkal végigsimítok néhány virágszirmot. Aléit vagyok és elmélázó (pedig nem is gondolkodom semmin), könnyedén homlokomhoz emelem kézfejem. Szenvedek (legalábbis így állítottam be). Melankólia leng körül. Elkínzottan beleszimatolok egy liliom kelyhébe, csupa narancssárga por az orrom hegye tőle. Keresztbe tett lábakkal ülök a padon, és fensőbbségesen figyelem Mircea nagyapámat, amint virágot öntöz. Átvillan az eszemen, hogy mi lenne, ha egy szolga volna. Gondolatban utasításokat adok ki neki, leszidom (ahogyan azt a filmekben láttam). Nálamnál kisebb fiúcska dugja be orrát a kapun, és azt kiáltja nekem „Szamár vagy, röfi vagy". Egy csapásra füstbe megy az egész urizálás. Hová tűnt a képzelgésem, mely hercegnővé emelt engem?
Magamban beszélek a kertben. Gesztikulálok. Kirívóan szófogadó, nyugodt vagyok. Kínzó erőfeszítésembe kerül, hogy ne jusson eszembe valami csínytevés. Összpontosítok. Számomra idegen, pocsék dolgokat olt be agyamba valaki. Nem tudom, ki, mindenesetre ellenem tör.
Ilyentájt vettem a fejembe, hogy létezik egy SZEM, amely folyamatosan néz bennünket. És ekkor éreztem először láthatónak magam. Észrevehetőnek. Leleplezettnek. Ügyeltem arra, hogy ne turkáljak az orromban, vagy ne tegyem szájamba az ujjam, ne hazudjak, ne legyek szemtelen. Mindenféle jócselekedetet vittem véghez, például nem tapostam el egy szörnyű pókot, pedig igencsak lett volna kedvem ehhez. Nagyon szófogadó voltam, de mindhiába. Álnokságrepeszek gépfegyver-sorozatai érték állandóan koponyám, mint még soha. Minél szó- fogadóbb voltam, annál inkább nyüzsögtek agyamban a legkicsinyesebb és leggaládabb gondolatok. Minél tisztábbnak akartam látszani, annál sötétebbé váltam. Elfogott a rettegés, amikor azt mondták nekem, hogy az a SZEM nemcsak lát bennünket, hanem képes kitalálni a gondolatainkat. Teljesen el voltam veszve. Az összes erőfeszítésem, minden gyötrelmem hiábavalónak bizonyult. Kegyetlen elgondolás villant át rajtam akkor: Istennek nem is kellene léteznie. Attól a pillanattól kezdve rám telepedett egy alaktalan, mérgező félelem, hogy aztán soha ne hagyjon el. S vele együtt valamiféle RÚT, egyfajta megfogható, nagyon konkrét szomorúság, amivel kapcsolatban észrevettem, hogy különös módon felerősödik gyárak, ipartelepek, befejezetlen építmények közelében.
Mit meg nem tettem az éber SZEM kedvéért! Egészen addig, amíg, egy szép napon, egészen egyszerűen nem érdekelt többé. „Nem érdekelt többé” – így is lehetne mondani. Lényegében minden úgy alakult körülöttem, mintha a SZEM a bensőmbe, a szívembe költözött volna. Többé már senkivel nem babrálhattam ki. Láttam magam. Legyen hát vége a színháznak! (...)
15 éves vagyok. Egyszerre írok naplót és regényt. Utánozom az irodalmat. Stílusmásolatokat készítek harmadrangú szerzők nyomán. Mindebből semmi nem az enyém. Vannak a szövegemben „szép kifejezések”, a valóságból vett szereplők, csapongó párbeszédek, tájleírások, tükörfordítások. A későbbiekben sem fog semmi elszomorítani, és undort kelteni bennem erősebben, mint ez a beteges színpadiasság, amely csak néhány év múltán tudatosul bennem, miközben újraolvasom a hajdanán sutba dobott két füzetet. A naplóm színpadán, ócska rendezésben, gyenge, szürke szerepet játszottam. A replikák nem az enyéim voltak. A tárgyalt témák, problémák sem. Az ostobaság volt a rendezőm. A végzetes butaság. Undorodva rázom le magamról, mint valami idegen bőrréteget.
Szonda Szabolcs fordítása
Megjelent a Cimbora 2005/2-es számában

Vedlések
A szerelemről
Cimbirodalom
Rettegve szálltunk az ég felé, majd szédítő iramban ereszkedtünk alá, aztán ismét lendületet vettünk, belefúrtuk tekintetünket az éjszakába, és csillagok szálltak fel, majd zuhantak le velünk együtt. Ez volt a... szerelem – részlet Simona Popescu Vedlések című regényéből Szonda Szabolcs fordítsában.


Vedlések
részletek
Cimbirodalom
A hazafelé tartó úton nem is lépkedtem, hanem lebegtem, és az volt az érzésem (ma úgy mondanám: az tudatosult bennem), hogy az élet az a rendkívüli erő, amelyet a teljes környezeteddel, az alkony halvány sötétjével, a lábaid előtt kékesen csillogó hóval, a fölötted lüktető csillagos magassággal való rokonulásod ad – részletek Simona Popescu Vedlések című regényéből Szonda Szabolcs fordításában.


Kölyök utca (részletek)
Cimbirodalom
Egy esős délutánon megértettem, hogy elveszítettük a hidegháborút. Anyu jött be a szobámba (apu volt szobájába). A szőnyegen elnyúlva olvastam, anyu leült az ágyra, egy darabig az orosz író regényéről beszélgettünk, majd a sötét viharfelhőkről, megkérdezte, hogy kérek-e még tejberizset, mire elmondtam, hogy két adagot már elpusztítottam, végül közölte, hogy születni fog még egy testvérkém. Ki hitte volna, hogy a vereség is ilyen szép tud lenni?! Mint anyu – részletek Filip és Matei Florian Kölyök utca című regényéből Lövétei Lázár László fordításában.
