A sámán kihívása (2. rész)

A fiúkat egymás után húzták be a kenuba az ott ülők. Végül a főnök unokaöccsének sem volt más választása – követte őket. Inkább ez, mint megfulladni, gondolta. A fiúk elnyúltak a csónakban, és túl fáradtak voltak ahhoz, hogy észrevegyék: nem a falu felé tartanak, illetve hogy a megmentőik, akiket rokonaikként ismertek fel, már több éve eltűntek a tengeren. Korábban meséltek nekik arról, hogy a Vidranép vagy a kustakák népe az, amelyik „megmenti” a vízbefúlókat, és az, akit megmentenek, hozzájuk hasonlóvá válik. S mert az átváltozottak vágynak a rokonaik után, mindig megragadják a lehetőséget, hogy őket is maguk közé hozzák. A főnök öccsének most eszébe is jutott, ahogy otthon arra próbálták nevelni, ne fogadja el az ilyesfajta „segítséget”.

– Ne hagyd magad – mondta a nagyanyja annak idején –, az erős akarat még a vidranép ellen is hatásos. Ülj naponta jeges vízben, és rágj ördöggyökeret, hogy az akaratod is olyan erős legyen, mint a tested.

Most már tudta a főnök unokaöccse, hogy ez a tanács járt a fejében az előbb.

– Ma teljesen elfeledkeztem a fegyelemről – gondolta, és eszébe jutott, ahogy a többiekkel a lazacok és a béka kínlódását nevették. Bánta már a dolgot. A hidegtől alig tudott moccanni, s bódult állapotában nem jutott eszébe a többi figyelmeztetés. Azt se nagyon hitte, hogy megmentői a vidranép fiai lennének.

Pedig azok voltak. Vezetőjük, Akit-A-Vidrák-Mentettek-Meg, már jóval korábban kustakává változott, miután a nyílt tengeren rátalált a vidranép. Ő vitte most a fiúkat a vidranép szálláshelyére.

A fiúkat közben várták a faluban. Először azt hitték, a vihar miatt meghúzódtak egy védett öbölben. De elmúlt a vihar, és már eltelt egy nap, két nap, úgyhogy nyugtalankodni kezdtek.

– Utánuk kell mennünk, hátha valami bajuk esett – mondta a főnök. Egy mentőcsapat el is indult, de Humpy Creeknél csak a kialudt tábortüzek nyomát találták meg.

– Hol keressük őket? A csónakjuk nincs itt – mondta az egyik rokon.

– Lehet, hogy egy másik faluba indultak – találgatta egy másik.

– Vagy ott vesztek a tengeren – mondta ki a legfiatalabb azt, amit a másik kettő nem mert. Hallgattak, ahogy ezt próbálták végiggondolni.

– Menjünk, tanácskozzuk meg Dukszta sámánnal, mit tegyünk – mondta a vezetőjük végül. – Ő talán tudni fogja, mi történt a fiúkkal, és hogyan találhatnánk meg őket.

Tudták, hogy a sámánnak különleges képességei vannak. Befolyásolni tudta az időjárást, a jövőbe látott, meggyógyította a betegeket, és sikert tudott hozni számukra a vadászat vagy a harc idején. De most mindannyiuknak az járt a fejében, hogy Dukszta képes volt megtalálni azokat, akik odavesztek, vagy akiket elrabolt a Vidranép. Néha sikerült neki vissza is szereznie őket a családjuk számára, és újra emberi életet élhettek.

Visszatértek a faluba, elmondták a főnöknek, mit találtak, aztán együtt indultak a sámán házához. Dukszta rongyos ruhában fogadta őket, amelyet fókazsírral tartósított. Kócos haja a tarkójánál volt összefogva: úgy tartották, hogy a sámán ereje hajában rejtőzik, úgyhogy Dukszta sosem fésülte vagy nyírta. Gyakran a sarkáig ért a haja. Most figyelemmel hallgatta végig a mondottakat.

– Szükségem van egy kis meditációra, és meg kell idéznem a szellemeket, hogy eldönthessem, milyen erőkre van szükség ehhez a feladathoz – mondta.

– Tudjuk, Tiszteletreméltó Sámán, és erőfeszítéseid jutalmául ajándékokat is hoztunk számodra – mondta a főnök. Átnyújtotta a törzs asszonyai által készített takarókat. Dukszta elégedetten fogadta az ajándékot.

Hívjátok majd össze az embereket a tanácsterembe, hogy lássák, ahogy megidézem a szellemeket – mondta. – De tudjátok, nem lehetnek ott puskák, sem asszonyok! Különben távol maradnak a szellemek. A sámánnak is több napig távol kell tartania magát a fegyverektől és asszonyoktól, mielőtt kapcsolatba lépne a szellemekkel.

A kijelölt napon Dukszta elfoglalta helyét a terem közepén. Levetette ruháit, és kiengedte haját – a padlóig ért. Beleburkolózott a hajába, aztán leült egy nagy, faragott ládára, háttal a tűznek. Hosszú ideig csendben maradt, amíg a szellemekkel próbált kapcsolatot teremteni.

Dukszta már idős sámán volt, aki nagy tiszteletnek örvendett a törzs népe körében. Fiatal korában gyakran járta az erdőt és sok különböző állat szellemerejét gyűjtötte magába. A vidraszellem volt benne a legerősebb. Általában a sámánok ezt kutatják fel elsőként, és a bölcs sámán gyakran visszatér az erdőbe, hogy megújítsa az erejét. Dukszta órákig maradt mozdulatlanul, várta, hogy a szellem megszólaljon. Aztán remegés futott végig a testén, száját pedig tompa, gurgulázó hangok hagyták el. Tanítványa ott guggolt mellette, és fordítani kezdte a mondottakat a többieknek.

– A nagy Dukszta megidézte Klukvát, az ő vidraszellemét. Említést tett neki nagylelkű ajánlatotokról, a felajánlott takarókról. Klukva azt mondta, elfogadja a feladatot.

Az emberek helyeslőén morajlottak fel. A tanítvány folytatta. 

– Elmondta Dukszta a szellemnek, hogy négy ifjú a törzs tagjai közül eltűnt. Jónéhány nappal ezelőtt indultak el halászni Humpy Creekhez, de akik keresték őket, csak két kialudt tábortüzet találtak ott. Dukszta parancsot adott Klukvának, hogy menjenoda, és vizsgálja meg ő is, mit talál.

A törzs tagjai örömmel hallgatták a tanítvány szavait. Klukva elindult a fiúk táborhelyéhez, és szellemmódra néhány perc alatt vissza is tért.

– Én is csak a két tűzhelyet találtam meg – mondta a sámánnak. – De a hamuban egy megégett béka tetemét is láttam.

Dukszta felmordult. Tudta, hogy a béka magától nem ugrott volna be a tűzbe, minden bizonnyal valamelyik fiú dobta be őt oda. Tudta azt is, milyen szörnyű büntetést hozhat az effajta tiszteletlen cselekedet, nem csak magukra a fiúkra, hanem az egész törzsre.

A törzs tagjai nem láthatták Klukvát, és csak a morgást hallották. Nem tudhatták, mit jelent Dukszta fájdalmas arckifejezése.

– Menj, és keresd a fiúkat a vízen – hallották aztán, ahogy Dukszta tanítványa lefordítja számukra a Klukvának adott újabb utasítást. A szellem ismét útra kelt, most hosszabb időbe telt, amíg visszatért.

Dukszta továbbra is olyan hangokat hallatott, amelyeket csak a tanítvány érthetett: – Attól tart, elvesztettük a főnök örökösét, és még több baj vár még ránk. – mondta.

Klukva pedig ezeket mondta még a sámánnak:

– Megtaláltam a felfordult kenut a vízen. Rögtön sejtettem, hogy a Vidranép magához vette őket, úgyhogy továbbindultam. A táborhelyükön meg is találtam a fiúkat, ott tartják őket.

Az embereknek elakadt a lélegzete, ahogy eljutott hozzájuk a szavak értelme.

– Haza kell hoznunk őket! – kiáltott fel a legidősebbik fiú nagybátyja. Többen is csatlakoztak hozzá, fenyegető hangon kiáltozva. A főnök lecsendesítette őket, és azt mondta: 

– Összehívom a tanácsot, és ott eldöntjük, mit tegyünk.

A tanácskozáson a férfiak úgy döntöttek, ki kell füstölni a Vidranépet a barlangokból, amelyekben lakik. El is indultak aztán, hogy fenyőgyantát gyűjtsenek: egész kenukat raktak tele gyantával, hogy majd meggyújtsák a barlangok bejáratánál. Tudták, milyen súlyos dologra vállalkoznak, és mindannyian komor arccal készültek az útra.

Estefelé telerakott kenuk indultak el a partról. Sötét volt már, mikor a Dukszta által mondott helyre érkeztek. Óvatosan vontatták ki a csónakokat a partra. Remélték, álmukban lepik meg a kustakákat. Csendben kirakták a gyantát, és nagy kupacokba halmozták fel a barlangok bejáratánál. Gyorsan gyújtották meg, s amikor már fellángolt, rávizeltek: sűrű füst támadt, amely, úgy remélték, megfojtja majd a bennmaradtakat, ezen kívül pedig a Vidranép által esetleg megidézett gonosz szellemeket is megfékezi. Visszasurrantak a kenuk közelébe, és várták, mi történik. A sűrű, fekete füst mögött felfelbukkant egy-egy vidra vagy kustaka árnya, amint épp szabadulni próbál.

Amikor több óra elteltével a tűz alábbhagyott, a négy férfi indult felderíteni a barlangokat. Halkan lopództak lefelé a parton, életjelek után fülelve, ezalatt a többiek feszülten várakoztak a csónakoknál. Hosszú időbe telt, amíg visszatértek.

– A barlangokban csak holttesteket találtunk. – mondták. – Köztük van a négy fiú is.

A fájdalom és a gyász érzése kerítette hatalmába az embereket – nem egészen ezt tervezték. Inkább csak a Vidranép kifüstölése volt a szándékuk, és hogy a fiaik visszatérését kérjék. Most viszont a fiúk mind halottak voltak. A gyászoló rokonokat nem vigasztalta túlságosan, hogy sok kustaka is elpusztult, igaz, ez része volt bosszújuknak. Lesújtva indultak vissza a faluba.

Egy tavacska mellett haladtak el éppen, amikor az egyik harcosnak eszébe jutott valami: 

– Amíg még égett a tűz, két vidra kitört a barlangból, s ebben a tavacskában tűntek el!

– Én is láttam őket: az egyik fehér volt, a másik pedig sötét bundájú! – mondta egy másik férfi. Többen is megerősítették, hogy látták a két állatot. Csendesen mentek tovább.

(folytatjuk)

Balázs Imre József fordítása

Megjelent a Cimbora 2007/8-as számában