A sámán kihívása (3. rész)

Pár nappal később fókavadászatról tért haza néhány falubeli. Épp egy szirtet kerültek meg a falu közelében, amikor hirtelen észrevettek valamit a parton: mintha két fekete vöcsök és egy sirály ült volna a sziklákon. Ahogy partot értek, már jobban látták őket: két fekete vidra volt az, és éppen halakat hordtak egy fehér vidrának.

– Ez az a fehér vidra, amelyik megmenekült a tűzből! – kiáltotta a vadász, aki látta az állatot a tűznél. A férfiak gyorsan kiugráltak a csónakból, körülvették az állatot. Megpróbálták élve elkapni, de folyton kicsúszott a kezük közül. Végül egyikük visszaszaladt a csónakhoz egy háncstakaróért: azt sikerült rácsavarni a fehér vidrára. Miközben a falu felé vitték, az egyik fekete vidra, akit egykor szintén a Vidranép mentett meg a vízbefúlástól, s aki ott volt a törzs fiainak „megmentésekor” is, csendben követte az embereket, és figyelte, mit beszélnek.

A fehér vidráról eszébe jutott a vadászoknak, hogy még nem rendeztek engesztelő szertartást, mióta a Vidranép számos tagját legyilkolták.

– Meg kellene hívnunk a Vidranépet egy ajándékosztó szertartásra – javasolta egyikük. Szokás volt az ellenséges törzsek tagjait ajándékosztásra hívni a békekötés szándékával. Ennek lehetőségeit latolgatták hazafelé menet.

Amikor hazaérkeztek a faluba, hangos szóval hívták az embereket, hogy megnézzék a foglyul ejtett gyönyörű fehér vidrát. Néhányan a falubeliek közül szintén felismerték a nagy tűzből kimenekült állatot. A vadászok az összegyűlt emberek előtt újra előadták tervüket.

– A fehér vidra lehetne a Békéltető! – mondták.

Az emberek egyetértettek, és az egyik házba vitték a fehér vidrát. Egy új háncsszőnyegre ültették a házban, a főhelyre. Miközben ezzel foglalatoskodtak, azt is észrevették, hogy a vidra átváltozott. Emberi alakot öltött, de a szokásosnál több volt rajta a szőr: ez volt a kustakák valódi alakja.

Nekiláttak, hogy kifessék a Vidraember arcát, a Békéltető szerepének megfelelően. A száját pirosra festették, szemöldökét pedig zöldre. Arcára kétfelől egy-egy vörös pontot festettek, köréjük pedig kék vonalakat. Ez a békét hozó kenu orrát és hátsó részét jelképezte. A homlok bal oldalától a jobb arcig egy vékony zöld vonalat húztak átlósan: ez volt a kenu evezője. Végül, a béke és barátság jeleként, meghintették a Vidraembert sastollpihékkel. Egész éjjel égették a tüzeket is, hogy vendégük kényelmesen érezze magát.

Időközben a Megmentett, aki fekete vidraként követte a halászokat, és kihallgatta, mit beszélnek, visszatért a Vidranép táborhelyéhez. Sietősen benézett minden barlangba, beszámolt a falubeliek béküléssel kapcsolatos terveiről, és egyben meghívott mindenkit az ajándékosztó ünnepségre.

A szokás az volt, hogy az ajándékosztóra hivatalos meghívást kaptak a vendégek – a meghívást pedig a házigazdák küldöttje tolmácsolta. Amikor a vendégek készen álltak a látogatásra, a küldött elvezette őket a falu határába, a partra, majd bejelentette érkezésüket. Ekkor a házigazdák szokás szerint vendégeik elébe jöttek, békedallal és béketánccal fogadták őket. Ebben az esetben viszont a vendéglátóknak halvány fogalmuk sem volt arról, hogy vendégeiket máris meghívta valaki.

Hajnalodott. A falubeliek arra ébredtek, hogy sűrű köd gomolyog a közeli sziklás fok körül. Mintha éneket és dobok hangját hallották volna a köd irányából, de senkit sem láttak.

Ahogy a köd oszladozni kezdett, a hangok tisztábbakká váltak, de továbbra is felismerhetetlenek maradtak.

– Ki énekel? Ki jöhet ilyenkor? – kérdezte valaki. – Vajon a vendégeink?

– Honnan tudnának az ajándékosztóról? – töprengett egy másik falubeli. – Még nem küldtünk meghívót. Inkább várjunk itt, amíg látni fogjuk, kik azok.

Hasonló esetekben a látogatók általában a falu mellett táboroztak, amíg a vendéglátók eléjük nem mentek dallal, tánccal. Ezek a vendégek viszont, úgy tűnt, nem várnak effélére. A falubeliek most már félni kezdtek, hogy látogatóik nem a szokványos fajtából valók. De hamarosan egyfajta zsibbadás vett rajtuk erőt, s ettől félelmük is eltompult.

A köd még mindig gomolygott, az emberek a gyülekezőteremben ásítozni kezdtek. Hamarosan mindenki aludt. Már csak Dukszta volt ébren, ő láthatta csak a Vidranép érkezését.

A látogatók egészen a házig mentek, ahol a fehér Békéltető ült, a főhelyen. Egy Megmentett vonult a menet élén, és közben egy dalt énekelt. Fejdíszén egy vidra rajza volt látható, mindkét vállán és mellkasán is hasonló ábra díszelgett. Kezében lunda madár csőréből készült csörgőket tartott, és azokkal kísérte az éneket. A Vidranép asszonyai felsorakoztak nyomában, és táncba kezdtek. Már a második ének vége felé tartott a Vidranép, mikor a falubeliek ébredezni kezdtek kábultságukból. Miközben az utolsó énekbe fogtak, a Vidranép fiai megragadták a Békéltetőt, és vállukon vitték ki a teremből. Ahogy a dal elhalt, már ők is messze jártak. A falubeliek, mire teljesen felocsúdtak, és kimentek a közösségi teremből, már csak a gomolygó ködöt látták a víz felett, és a tajtékot a Vidranép evezői nyomán.

– A vendégeink nem várták meg, hogy énekeljünk és táncoljunk a tiszteletükre – mondta a sámánnak aggodalmas arccal a törzsfőnök.

– A Vidranép volt az – felelte Dukszta mogorván –, és nem fogadták el a békeajánlatunkat. Most ki kell várnunk, mit tesznek.

– Ne mozduljunk ki a faluból néhány napig, amíg ki nem derítjük szándékaikat – mondta a főnök, tudva, hogy a Vidranép bosszúja különösen veszélyes lehet.

Néhány napig a törzs tagjai a házaik körül maradtak, és halászni, vadászni is csak a közelben próbáltak. Egy idő után azonban a fiatalabbak elunták a dolgot.

– Gyerünk, evezzünk ki a Warm Chuckle Lake-ig – mondta egy nyughatatlanabb fiú. – Tudok egy elrejtett kenut.

A fiú három barátja szívesen vele tartott volna, de előbb engedélyt kellett kérniük az öregektől.

– Ne menjetek – mondta az egyik idősebb férfi. – A Vidranép még mindig dühös.

– Szerintem lehet, hogy csak a fehér vidrát akarták hazavinni – mondta egy másik. – Lehet, hogy nem akarnak ártani nekünk.

– Hadd menjenek – szólt egy harmadik. – A fiúkat úgysem lehet sokáig bezárva tartani.

Így történt, hogy végül elengedték a fiúkat. Megtalálták a kenut, vízre bocsátották, s evezni kezdtek a tó felé. Ahogy közeledtek az északi parthoz, észrevettek valakit, aki leginkább egy békára emlékeztetett, de egy medve bőrét viselte magán ruhaként. Éles hangon, széles taglejtésekkel hívta őket magához. A fiúk rémülten engedelmeskedtek – nem mertek szembeszegülni a különös lénnyel. Ahogy a közelébe értek, az beszélni kezdett.

– Üzenetem van a sámánotok, Dukszta számára. Induljatok vissza a faluba, és mondjátok meg neki, hogy siessen ide, ha egy nálánál erősebb sámánt akar látni. Hamarosan semmit sem lát már úgysem, mert a halál megy el érte.

A fiúk túlságosan féltek ahhoz, hogy bármit is válaszoltak volna. Tudták, hogy az ellenséges falvak sámánjai olykor kihívják egymás szellemerőit – és amelyikük erősebb, az legyőzi a másikat. A rituálékról is sejtettek egyet-mást, ahogy a sámánok magukba gyűjtik az egyes állatok szellemerejét. A leendő sámán az erdőbe ment, és ott nyolc napig böjtölt. Aztán várta, hogy megérkezzen a kiválasztott állat. Amikor az feltűnt, a sámánbotot lendített meg előtte – ha megfelelően fel volt készülve, ekkor az állat holtan esett össze a lábainál. Kivágta az állat nyelvét vagy annak egy darabját, gyökerek háncsaival jó szorosan összekötözte, és száraz helyre rejtette el, hogy majd később hasznát vehesse. A szellem erejével, amely a nyelvben maradt, attól kezdve ő rendelkezett.

A legidősebb fiú odasúgta a többieknek: 

– Ez a sámán biztosan sokszor járt az erdőben, és sok állat szellemerejét gyűjtötte magába. Másképp nem merné kihívni a nagy Duksztát.

A sámánok általában a vidraszellemet fogadták magukba elsőként, de legtöbbjük újra és újra visszatért az erdőbe, hogy újabb erőkkel gazdagodjon. Olyan sámánról viszont senkinek sem volt tudomása, aki nyolcnál több állat szellemerejével rendelkezett volna.

– És még valami – szólalt meg hirtelen a sámán. – A népetek nem tiszteli a lazacot és a békát. Ezért most meg kell halnotok.

A fiúk levegő után kapkodtak. Ők ugyan nem bántottak semmiféle lazacot vagy békát, de az elveszett fiúk éppen ezt tették. Most láthatták, hogy az egész törzset bűnösnek tartják az elkövetett tettek miatt.

– Hogy lássátok, milyen erők felett rendelkezem, jól figyeljetek arra, amit mondok. Ahogy elindultok hazafelé, egyikőtök holtan fog összeesni. A tó közepén a második is meghal közületek. Amikor a tó partjához értek, a harmadik is meghal. Csak a negyedik fog hazaérni, hogy átadhassa Duksztának az üzenetemet. Aztán ő is meghal.

Reszkettek a fiúk a félelemtől, ahogy a csónakhoz rohantak, és vízre lökték azt. Egyikük sem beszélt. Vajon beigazolódik, amit a sámán mondott? És ki lesz az első közülük, aki meghal? Alig néhány lábnyira a parttól a csónak közepén evező fiú holtan fordult le az ülőhelyéről. A többiek rémülten nézték, de eveztek tovább, amilyen gyorsan csak tudtak. Egy másik is meghal majd a tó közepén? És ki lesz az?

(befejező része következik) 

Balázs Imre József fordítása

Megjelent a Cimbora 2007/9-es számában