– Hogy vagy, mik foglalkoztatnak mostanában, mi köti le a figyelmed, mi tesz boldoggá?

– Köszönöm, jól! Próbálok egyensúlyban létezni, nem sikerül, tovább próbálkozom. Jane Austen és a Brontë nővérek regényeit olvasom, és belekerültem egy horgolás-spirálba, állandóan csak horgolnék, semmi egyébhez nincs igazán kedvem. Küszködöm a lapszerkesztés kihívásaival, igyekszem komolyan helytállni a Napsugár háza táján. A gyermekeim tesznek igazán boldoggá, nézem, ahogyan változnak és növekednek.

– 2020 végétől lettél a Napsugár és Szivárvány főszerkesztője – mintha rád szabták volna ezt a feladatot. Te hogyan élted, éled meg?

A Kolozsváron megjelenő Szivárvány és Napsugár

– Nekem egy percig sem tűnt úgy, hogy a feladatot rám szabták volna, nálam sokkal gyakorlatiasabb és hatékonyabb személyt képzelek el ebben a pozícióban. Romantikus beállításban valóban ideális lehetek e két lap kötelékében, de sokkal inkább mint bohém szerző, sem mint főszerkesztő. Ekkora differenciáltságra a jelenlegi kulturális és gazdasági helyzet sajnos nem ad lehetőséget! Nincs más választásom, mint legjobb tudásom szerint jól végezni ezt a munkát, ami valójában nem is munka, hanem küldetés. Leginkább így élem meg: kihívás, küldetés, felelősség, szolgálat.

– Az erdélyi gyerekirodalomban a líra a király, de az ifjúsági regény is feltűnt már. Gondolkozol azon, hogy kamaszoknak írj verset?

– Én abban a tévhitben éltem, hogy a Feketeleves anyagának egy része kamaszoknak szól. Lehet, hogy tévedtem, vagy talán különbséget kell tenni kiskamasz és kamasz közt, és ez a könyv a kiskamaszok felé hajlik. Nem hiszem, hogy tudatosan leülnék kamaszoknak írni verset, ez valahogy szemtelenségnek tűnik nekem – részemről. Úgy látom, leginkább tapasztalatból, hogy a kamaszoknak nem jó, ha a felnőttek „nekik” írnak. Azt hiszem, a legszerencsésebb, ha az ember csak egyszerűen ír, és utólag kiderül, hogy ami sikeredett, azt a kamaszok örömmel olvassák. A Feketelevest például csak úgy megírtam, nem gondoltam arra, hogy kinek írom. De én mindig is a spontaneitás és improvizáció híve voltam, szemben a gondos tervezéssel. Talán ezért lett belőlem költő. Szóval nem gondolkodom azon, hogy kamaszoknak írjak verset, de néha mégis sikerül! Remélem.

– 2010-ben, 12 évvel ezelőtt jelent meg a Feketeleves című versesköteted, most pedig megújult külsővel, illusztrációkkal, kiegészült tartalommal vehetik kézbe az olvasók a Gutenberg Kiadó gondozásában. „Látványnak fenséges ez a vidék, de utazni benne maga a pokol” – hangzik a bővített kiadás mottója. Némelyek úgy gondolhatják, hogy elég erős mottó egy gyerekverses kötetnek. Mit gondolsz az olvasóidról?

– Azt, hogy sokkal zűrösebb életük van, mint azt a felnőtt társadalom elismeri, és hogy a problémáik komolyabbak, mint amilyennek kívülről minősülnek. Gyerekként felháborított, hogy mindenki azt duruzsolta, a gyereknek milyen jó, a gyereknek milyen könnyű, hiszen semmi dolga. Pedig micsoda óriási feladat nyomja a vállát, hiszen minden, amit gyerekként teszünk, befolyásolja azt, hogy milyen felnőtt válik belőlünk. Leggyakrabban az van, hogy elrontott felnőttek elrontott gyerekeket nevelnek, és ez végső soron mindenkinek rossz. Ez ellen kell ésszel, szívvel és jókedvvel harcolni. Választhatnánk azt, hogy a jó oldalukról vesszük figyelembe a dolgokat, de hajlamosabbak vagyunk pokollá tenni azt, ami akár mennyország is lehet. És ez a gyerekkorral is így van. Amióta eszemet tudom, úgy gondolom, hogy a legegészségesebb nevükön nevezni a dolgokat, akkor is, ha ez fáj. Különösen a gyerekekkel való beszélgetéseinkben, kapcsolatunkban. Elég bátraknak kell lennünk egy kicsit bántani egymást ahhoz, hogy ne okozzunk hosszú távon hatalmas bajt. De ezt nagyon nehéz megvalósítani.

– A Néha című nyitóvers a „felmelegített” kiadásban beszédes változással indítja a kötetet. Míg az első kiadásban a versben megszólaló igazságtalannak gondolja magát a felnőttekkel szemben, addig az újabb kiadásban „csak” „borzasztó szemtelen”, azaz szembesítő. Mit jelent ez a változás, milyen szempontok alapján alakítottál az új kiadáson?

– Erre vonatkozóan, hogy változtassunk-e vagy sem, több álláspont létezik. Kukorelly Endre például flottul átírja korábbi verseit. Ez számomra természetes, rokonszenves gyakorlat. De ott van Kovács András Ferenc, aki szerint a korábbi darabok átírása hamisítás, és bizony, igaza van. Igazságtalan vagy szemtelen – az én világomban ez a kettő fedi egymást. Gyerekként akkor minősültem szemtelennek, amikor tudomásom szerint az igazságért harcoltam. A magam igazságáért. Ami a felnőttek szemszögéből nem az. Vagyis szemtelenség... És nem a vers alanya gondolja magát ilyennek vagy olyannak, hanem minősítik őt, mindkét változatban ez egy külső álláspont, nem a sajátja. A változtatásokat a hangzás és egy általam most épp ideálisnak tartott vershang alapján eszközöltem. Ez a 2022-es változat. Attól tartok, hogy ami emberi, az mindig csak változat. Ember, azaz tökéletlen vagyok.

– Milyen érzésekkel dolgoztál újra egy több mint tízéves munkán, milyen emlékeket elevenített fel?

– Számomra nem tízéves ez az anyag, mert ott él bennem azóta is. Ezt igazolja például az, hogy az első megjelenés óta eltelt időben több, a könyvhöz szervesen illeszkedő vers is született. Az emlékek itt inkább azok a gyerekkori mozzanatok, amelyekből a kötet eleve összeállt. Ez valahogy nem egy elmúlt dolog, és soha nem lesz régi, bennem mindig ugyanolyan friss és aktuális ez az egész. Azért is van bátorságom átírni, mert úgy gondolom, hogy a lényege változatlan, csak a formáján tudok kicsit kalapálni – javítani vagy rontani, ez persze nézőpont és elvek kérdése. Amikor ezt a könyvet forgatom, mérlegelem, mindig ugyanoda kerülök vissza, arra a helyre, ahonnan 2007- ben, nem sokkal első gyermekem születése után megírtam.

– A kötet fiatal beszélője lentről néz felfelé a felnőttekre, néha tátong körülötte a tér, és túl sok mindent nem szabad csinálnia. Szabó Lőrinc Lócijának szemszögét, Janikovszky Éva gyerekbeszélőjének humoros, kritikus, szembesítő hangját is hallottam a verseket olvasva. Kicsoda a verseidben az őt ért igazságtalanságokkal szemben felszólaló kisgyerek?

– Tulajdonképpen az az időtlen figura, akit én tapasztalataim során magamban mint gyermeket kialakítottam, és aki sajnos a környező világgal egy kicsit mindig hadilábon áll – talán azért, mert pont ekkor és ilyen gyermekkor jutott nekem, amikor és amilyen, abban a történelmi időben, azon a történelmi helyen, azokkal a szülőkkel, tanárokkal, osztálytársakkal, azokkal az elvárásokkal, tabukkal, félelmekkel és fájdalmakkal. Az az érzésem, hogy a gyermek óhatatlanul mindig igazságtalansággal kerül szembe, mert még akkor is, ha látszólag mindenki tenyerén hordozza, mint a mostani piciket egyre gyakrabban a szüleik, a gyermek alapjában véve kiszolgáltatott. És szilárd lelki nagyságra van szükség ahhoz, hogy a szülő, a társadalom ne éljen vissza a gyermek kiszolgáltatottságával. Ezt mi sokkal jobban értjük, erdélyi magyarokként. A kisebbségi létben felnövő gyermek – legyenaz a kisebbségiség bármiféle fajta – duplán kiszolgáltatott. És az igazságtalanság alulról szemlélve sokkal élesebben körvonalazódik.

– Személyes emlékeid is verset öltöttek a kötetben?

– Igen, de nem csak. Konkrétan a szilvafa, az teljesen valóságos elem. Elemista korunkban nyári vakációinkat anyai nagyszüleim tasnádi kertjében töltöttük, ahol volt kukoricatábla és veteményes és gyümölcsös és virágoskert és szőlő és diófa, és én szerettem a szilvafára mászni, de azt valamiértnagyon nem volt szabad. Nem volt szabad a szőlőben mászkálni és a szilvafára mászni, miközben nekem ez volt a két kedvenc elfoglaltságom. Azt, hogy egyenes háttal üljek, soha senki nem mondta nekem, de hallottam eleget, amint másnak mondják más szülők. Ugyanígy van a többi elemmel is. Van, amit saját anyagból hoztam, mást pedig megfigyeltem. Amit megírtam, azt általában nem kitaláltam, hanem hallottam. Hogy nekem vagy más gyermeknek mondták, az, azt hiszem, a könyv szempontjából mellékes.

– Korábbi interjúdban olvastam, hogy igazán rajzolni szerettél volna, a versírás ennek pótlása szavakkal. A Feketeleves kötetben is találtam egy hasonló élményről szóló verset: a kisgyerek itt az önkifejezés nehézségéről beszél, de ennél hangsúlyosabb, hogy szülei nem értik meg, nem támogatják. Milyen érzés, hogy íróként szavakkal, ritmussal, rímmel tudod kifejezni, amit gondolsz? És milyen érzés látni, hogy tehetséges grafikusok munkájával képekben is életre kel, amit te láttál meg?

– A Napsugárnál végzett munkából a kedvenc részem az, amikor kitaláljuk, melyik szöveget kinek adjuk illusztrálásra, és amikor a grafikai munkák beérkeztével képileg összerakjuk a lapokat. Szeretem kitalálni, mi legyen egy húsvéti üdvözleten, vagy hogyan nézzen ki az ajándék könyvjelző. A lapok megújult logóját is Bak Sára képzőművész kollégámmal és a Team DBA tervezőivel közösen alakítottuk ki, úgy, hogy én kitaláltam, mi legyen, és megmutattam Sárának, Sára megfestett jó néhány változatot, és ebből egyet a fiúk színeztek és vektorizáltak. Erre a koprodukcióra azóta is nevetségesen büszke vagyok. A versben is az jelenti a legnagyobb örömöt, amikor valami egészen különleges kép összejön az ihlet hevében. Azt hiszem, nekem képi fantázia jutott, kevéske zenei hajlammal. Valahol egy mérnök is bujkál bennem. Az illusztrációkat mindig örömmel szemlélem – annyi az elvárásom, hogy szöveg és kép között hiteles legyen a kapocs.

– A Feketeleves „felmelegített” kiadását Rofusz Kinga illusztrálta, míg az elsőt Keszeg Ágnes. Mindkét kötet vizuális világa izgalmas és nagyon más. Hogyan változtatták meg benned saját verseidet a rajzok, amelyek a szövegek más-más jelentését világíthatják meg, egészíthetik ki, rajzolhatják át? Van olyan versszöveg páros változat, amely nagyon más jelentéssel töltődött?

– Keszeg Ágnes bűbájos változatáért rajongtak a lányok. Rofusz Kinga világa, úgy látom, a fiúkhoz és a kamaszokhoz hozza majd közelebb ezt a versanyagot. Ezek a versek bennem nem változnak az illusztrációk hatására. Leginkább csak örülök, hogy micsoda szépségek születtek bábáskodásuk mellett. Keszeg Ágnes játékosabb, bohókásabb, karneválibb tájra vitt el bennünket, az ő változata csupa lágyság, fény és nevetésbuborék, míg Rofusz Kinga úgy érzem, jóval absztraktabb, csupaszabb, lényegre törőbb univerzumot hozott létre. Ő némiképp a tragikumra érzett rá. Miközben becsempészte ezeket a kobaltkék árnyalatokat, amelyektől az egész egyszerűen elszáll.

– A jó gyerekirodalom arról ismerszik meg, hogy minden korosztályt megszólít. Ilyenek a Feketeleves versei is. Hasonló köteten dolgozol mostanában? Milyen gyerek-, ifjúsági irodalmi projektekben dolgozol, mire számíthatnak fiatal olvasóid a jövőben?

– Az elmúlt években valamiért meseötleteim támadtak, kitaláltam egy némiképp feje tetejére állított, hetyke mesevilágot. Gyakorlatilag népmesei elemekből kiindulva, kacskaringós nyelvi ösvényeken próbálok valamit átadni abból, amit eddig a világ működéséről tapasztaltam, mindazoknak, akik szeretnek mesét olvasni. Annyi bizonyos, hogy mindegyik mesében felbukkan egy Jancsi nevű szereplő. Több mint valószínű, hogy „Jancsi” a könyv címébe is belekerül. A Gutenberg Kiadó varázsol könyvet majd belőle, Tomos Tünde illusztrációival, ha minden jól megy! Az utolsó mesével az interjúkészítés idején, sajnos, még tartozom. A határidőm rég lejárt.

Jakab Villő Hanga interjúja

Megjelent a Cimbora 2022/5-ös számában