Jól emlékeztek Csipkerózsika történetére. Öregedő szülei epekedve várták gyermekük megszületését, majd héthatárra szóló ünnepségre hívták össze barátaikat, rokonaikat, a sok-sok királyt, herceget és grófot. Nagy hibát követtek el azonban, mert a környék tizenhárom javasasszonya közül egyet nem hívtak meg, aki haragjában bosszút forralt, és átkot mondott az újszülött lányra: tizenötéves korában orsóval szúrja meg az ujját, s vérével együtt az élet távozzék testéből. A jelenlévő javasasszonyoknak nem volt hatalmuk a kimondott átkot megsemmisíteni, csak enyhíteni tudtak rajta. Eszerint tizenötéves korában a királylánynak nem meghalnia kell, hanem csupán százéves álomba merülnie.
Miért is kell ilyen hosszú álomba zuhannia Csipkerózsikának? Miért kell újra felébrednie száz év múlva, mintha mi sem történt volna? Tulajdonképpen a legtöbb, általatok ismert mesében van egy visszatérő, nyugtalanító kérdés. Miért kell Hófehérkének távoznia a háztól, amikor nagylánnyá érik, miért nem élhet egy fedél alatt mostohaanyjával? Miért haragszik Hamupipőkére is halálos haraggal a mostohaanyja is, a mostohatestvére is? Miért nem segítenek az édesapák üldözött lányuknak? Miért indítja útnak édesanyja Piroskát az erdőben élő, beteg nagymamájához? S miért kell minden felcseperedő legénynek útnak indulnia a szülői házból, az idegenbe, egyedül, szerencsét próbálni? Valóban tűrhetetlen a nyomor a szülői házban? A királyfi valóban nem találna magának feleséget sem az országban, sem a szomszéd király palotájában?
A kérdést a mesekutatás egyik irányzata válaszolta meg: a pszichoanalitikus iskola, amelyet az osztrák Sigmund Freud alapított, majd a 20. században a svájci Karl Gustav Jung (1875–1961) reformált meg.
Freud azt feltételezte, hogy az ember nem tudatosan hajtja végre cselekedeteit, a benne felgyűlt tapasztalatok és sérelmek hatására. Jung pedig archetípusnak nevezte a velünk született mintákat, amelyeket életünk során követünk. Az ő nyomdokaiba léptek olyan meseértelmezők, mint Marie-Louise von Franz, Bruno Bettelheim. Mit mondanak a pszichoanalitikusok a meséről? Miért mondanak szerintük mesét a felnőttek a gyermekeiknek? Miért kell mesét hallgatniuk a gyermekeknek?
A személyiségfejlődést követő, a gyermek- és serdülőkorú gyerekeket figyelő pszichológusok megfejtették a mesemondás célját és szerepét. Szerintük a család burokként veszi körül a gyereket, megkíméli őt a világ zajától, az élet gondjaitól, megóvja a kellemetlen tapasztalatoktól. Ez a védettség azonban azt eredményezi, hogy évek múlva tapasztalatlanul, kiszolgáltatottan indul majd az élet útján. Hogy ez ne történjék meg, a felnőttek mesemondással felkészítik őt mindarra, ami várni fogja. A mese azt hangoztatja, hogy egyszer, előbb vagy utóbb, mindenkinek ki kell lépnie a családi ház biztonságából. Ezért kezdődik minden mese azzal, hogy a hős útnak indul, vagy úgy, hogy a nyomor, a hiány, a gonosz mostoha űzi el a háztól, vagy jószántából megy szerencsét próbálni, feleséget keresni, visszaszerezni az elrabolt értékeket (testvéreket, királylányt). Minden mesében a jó és a rossz erők mérkőznek meg egymással. A jót mindig a mese hőse képviseli, a rosszat pedig az égig érő fán lakó sárkány, a föld alatt élő bakarasznyi ember, a boszorkány, a gonosz mostoha. Azaz a világon elpusztíthatatlanul létezik a gonosz, vele örökös küzdelmet kell vívnia az embernek. A gonosz elpusztíthatatlan, ám legyőzhető, személy szerint mindenkinek meg kell vívnia vele a maga küzdelmét. Ebben a küzdelem az ember nincs magára hagyva. Az útnak induló mesehős barátokra, segítőtársakra tesz szert, a gonosszal folytatott harcát mindig megelőzi az összefogás. A megsebesült, megmentett hálás állatok felajánlják segítségüket (a hal megkeresi a tengerbe ejtett kulcsot, a galambok szétválogatják a lencsét és a hamut, a griff felhozza a föld alatti világból), a vasorrú bába varázstudásra tanítja meg a hőst, az útjába kerülő öreg, valamint a szél anyja útbaigazítja, a nagyevő, a nagyivó, a fanyűvő elkísérik útján. És végül: a mese a kifogyhatatlan optimizmusra tanít. Az igazságszolgáltatás mesei alaptörvényét jól ismeritek: a jó mindig győz, elnyeri a maga jutalmát, a rossz pedig a maga büntetését.
A mese főszereplői a felnövő fiúk és lányok, akik kilépnek az életbe, próbára teszik erejüket, segítenek másokon és a elfogadják mások segítségét, tapasztalatot szereznek az életről, a világról, és révbe jutnak. Barátokra, tudásra, feleségre és férjre tesznek szert, családot alapítanak, átveszik a szülői örökséget, gondoskodnak megöregedett szüleikről.
Ha az említett Marie-Louise von Franz-cal olvassuk Csipkerózsika meséjét, akkor a százéves álomban töltött időben a felnőtté érés jelképes időszakát látjuk. Bettelheim Bruno Hófehérke történetét értelmezi ilyenképpen: Hófehérke eltávozik a szülői házból, a törpék segítségével újra és újra megküzd a fiatalságát és a szépségét irigylő gonosz mostohával, s amikor felkészült az életre, akkor ő is feléled a tetszhalálból.
Ezt az optimista tanítást a mese történetekbe formálva és szóban előadva közvetíti.
A mese a történeteket mesélő emberiség alkotása.
S hogy lássátok, miben is rejlik a népmesék sajátos volta, gondoljatok az általatok ismert más történetcsoportokra. A mítosz a mesével szemben nem az önálló életet kezdő fiatalok, hanem a szülők, az emberiségről, a családról gondoskodó felnőttek tetteit mondja el. A mítoszban a gyermekek épp annyira mellékszereplők, mint a népmesében a felnőttek, az öregek. A ti korosztályotok talán a filmbe foglalt történeteket kedveli jobban. Ehhez annyit tehetünk hozzá: a film nem feltétlenül tartja be a népmese szabályát, gyakran a gonosz győzelmével döbbenti meg a nézőket...

Megjelent a Cimbora 2012/9-es számában