Kedves Cimbora-olvasók! Maradjunk még azoknál a meséknél, amelyek hajdani rítusok emlékét őrizték meg. Ha tudatosítjátok magatokban a meséknek ezt az eredetét, talán könnyebben napirendre tértek olyan kérdések fölött, amelyek bizonyára eddig is meggondolkoztattak (esetleg megdöbbentettek) egy-egy mese hallatán.
Bizonyára jól emlékeztek Jancsi és Juliska történetére. A gyermekek születése miatt olyan szegénység telepedett a házra, hogy azt már elviselni nem lehetett. Az apa és az anya tanácsot ül, s úgy döntenek, hogy megszabadulnak a sok éhes szájtól, egyik fiú- és egyik lánygyermeküket világgá engedik. Más mesekezdés szerint a favágó megözvegyül, új feleséget hoz a házhoz. A mostohaanya azonban nem bírja elviselni férje gyermekeit. Addig győzködi férjét, amíg az, szomorú szívvel ugyan, de eldönti, hogy megszabadul gyermekeitől.
Az erdőbe viszi, és a sűrűben magukra hagyja őket. A gyermekek nem találják meg a hazavezető utat, rájuk sötétedik. Jancsi egy fára mászik, hogy körülnézzen, s valóban lámpavilágot pillant meg. Ahová elérnek, az a gonosz boszorkány háza, aki Jancsit azonnal ketrecbe zárja, hogy felhízlalja s elfogyassza. Jancsinak a rácson kidugott ujján naponta követi gyarapodását. S amikor tényleg kövérre hízik, úgy dönt, hogy most már finom falatok telnek ki belőle. Ám Jancsi leleményes, átlát a boszorkány gonosz szándékán, s arra kéri a vén szipirtyót, hogy mutassa meg neki, hogy kell a bevető lapátra ülni – és a felhevített kemencébe veti a boszorkányt.
Azaz, a mese törvénye szerint, a jó győz, a szegény ember kisebbik fia győzedelmeskedik, a gonosz pedig elnyeri méltó jutalmát.
Kérdés: a szülők valóban szabadulni akartak Jancsitól és Juliskától? Szülők részéről nehéz ilyen gonosz szándékot feltételezni. De még az erdőben magányosan élő, öreg asszonyról is. Pedig a mese – abban a formában, amit ti is ismerhettek – ezt állítja.
Egyik orosz mesekutató, Vladimir Propp (1895–1970) A varázsmese történeti gyökerei című könyvében leírja, majd ennek nyomán Edward Vajda azt javasolja, hogy elfelejtődött rítus eltorzult emlékét fedezzük fel benne. Miről is van tehát szó ebben a történetben? Arról, hogy gyermekek felserdülnek, eljön az idő, amikor be kell avatni őket a törzs titkos tudásába, felnőtté kell ütni őket. A családban az apa az, akinek feladata az avatásról gondoskodni. Az avatás helyszíne az erdő, ahol a gyermekeket az avatást végző, idős, bölcs személynek kell átadni. Itt rendre megtanulják mindazt, amit az élelem szerzéséről és készítéséről, a növényekről, az állatokról és az égitestekről, a szellemekről, az ősökről, a tűzről és a vízről, az évszakok változásáról, a betegségekről, a házasságról és a születésről egy felnőttnek tudnia kell, megtanulják az énekeket, a mítoszokat, a táncokat. S ugyanitt különböző, testüket igénybe vevő fi zikai próbáknak vetik alá őket (éhezés, virrasztás, fájdalom, hőség és hideg elviselése). Nos, ez a beavató személy volt eredetileg a boszorkány, akinek szerepköre és alakja eltorzult a mesében; a törzsi titkos tudás tudója gonosz lénnyé változott. Így az is érthetővé válik, hogy semmiképpen nem akarta sem elpusztítani, sem elfogyasztani Jancsit. A beavatott fiatalok testén vágással (körülmetélés, ujjperec levágása), égetéssel jelet hagytak, hogy visszatérve a törzs világába büszkén mutathassák a heget, mint a beavatás bizonyítékát. S hogy a történet teljesen kerek legyen: a szülők türelmetlenül várták haza felnőtté avatott gyermekeiket.
Olvassunk bele a mesekutató értelmezésébe: „A szertartást mindig erdő vagy bozótos mélyén végezték, szigorú titokban. A szertartás testi fenyítésekből és kínzásokból állt (az ujjak levágása, néhány fog kihúzása stb.). Az időleges halál másik formája abban fejeződött ki, hogy a fiút szimbolikusan elégették, megfőzték, megsütötték, darabokra szaggatták, majd ismét feltámasztották. A feltámadott új nevet kapott, bőrére bélyeget vagy a lezajlott szertartás más jeleit vésték. A fi únak hosszabbrövidebb ideig tartó, általában igen szigorú oktatásban volt része.” (V. Propp) A mesét a Grimm fivérek feldolgozásából ismerjük, akik 1812-ben közölték először. A nemzetközi mesekatalógus az AaTh 327A típusszám alatt tartja számon.
Variánsai a Balti-tenger vidékén elterjedtebbek. A magyar mesekutatás már a 19. század közepén megtalálta Székelyföldön, a 20. század elején (az irodalmi és ponyvai feldolgozások hatására) a magyar nyelvterület minden vidékén felbukkant. Közel áll hozzá az a meseváltozat, amelyben az erdőben eltévedt gyermeket a medve lecsalogatja a fáról, hazaviszi, hogy feleségével finom falatokat süttessen belőle. A gyermek túljár a medveasszony eszén, kemencébe veti, s a medveembert is kegyetlenül megtréfálja. És van egy másik mese is, amely közeli kapcsolatban áll Jancsi és Juliska történetével: a Hüvelyk Matyi. A szegény favágó és felesége szabadulni akar a hét éhes szájtól. Az erdőbe viszik gyermekeiket, hogy azok gazdag, de fukar nagybátyjukhoz, a szénégetőhöz szegődjenek. A magukra hagyott gyermekek azonban a gonosz óriás házába tévednek. Éjszaka az óriás el akarja pusztítani a jövevényeket. Azonban, mivel a leleményes Hüvelyk Matyi a gyermekek sipkáját kicserélte, saját gyermekeit öli meg. Hüvelyk Matyi hazavezeti testvéreit.
A meséből Engelbert Humperdinck meseoperát komponált, ezt először 1893-ban adták elő Weimarban.
Diafilm, klasszikus rajzfilm, mesefilm, 2011-ben 3D technikájú rajzfilm készült belőle. A történethez több neves művész készített illusztrációt. Adrian Ludwig Richter német festő az 1850-es évek közepén romantikus rajzokat készített a boszorkány mézeskalács házikójáról.
A mézeskalácsból készült ház, kerítés, erdő napjainkig uralja a meseábrázolásokat, és a pogácsakészítésnek is népszerű figurái ezek. Arthur Rackmann angol könyvillusztrátor 1900-ban fekete–fehér, drámai hangulatú képeket készített a Grimm testvérek meséjéhez. Az egyik utóbbi magyar kiadást Agócs Irisz illusztrálta.

Megjelent a Cimbora 2012/8-as számában