Hogyan lett bűvös erejű orvosság a vidrabőr

„Biztosan tudjátok, hogy a vidrabőrnek bűvös ereje van. Láthattátok, amint a harcosaink olykor magukra öltik – úgy gondoljuk mindannyian, hogy az szerencsét hoz. Azt viszont nem tudjátok még, miként vált számunkra bűvös erejűvé a vidrabőr, úgyhogy most elmondom nektek, jól figyeljetek.

Réges-régen, jóval azelőtt, hogy nagyapám megszületett volna, élt egy törzsünkbéli fiatal férfi, aki mindenben ügyetlen és szerencsétlen volt. Nem akadt olyan lány, aki feleségül ment volna hozzá, mert ő nem volt képes annyi vadat elejteni, amennyiből egy egész család elegendő táplálékhoz és ruhához juthatott volna. Ha vadászni indult, törött íjjal érkezett haza, vagy a lándzsáját veszítette el. Ha nem a fegyvere hagyta cserben, akkor a lova botlott meg, s ő csúnyán összezúzta magát. Az emberek széltében-hosszában beszélték róla, hogy nincs szerencséje semmiben, és hiába volt amúgy jóképű fiatalember, egyetlen barátja sem volt – mindenki kerülte a társaságát a balszerencséje miatt. Azt remélte, ha álmot lát, és abban megálmodja saját orvosságát, elhagyja a balszerencse, de az álmok is messze elkerülték. Megkeseredett ember lett belőle, és mindenki sajnálta. Végül is ráragadt a név: Szerencse-nélküli – és ennek épp eléggé szerencsétlen hangzása volt. Gyakran lehetett őt látni, ahogy egyedül kóborol. Egy reggel egy öregasszonnyal találkozott a folyóparton, aki épp tűzifát gyűjtögetett. A Szerencse-nélküli már éppen elhaladt volna mellette, amikor az megszólította őt:

– Miért olyan bánatos az a csinos képed? És miért néznek olyan szomorúan azok a ragyogó szemeid?

– Hát azért – mondta a fiatalember –, mert én vagyok a Szerencse-nélküli. Mindig csak baj van velem, és semmi értelme, hogy tovább éljek, ezt már nem lehet kibírni.

– Gyere velem – mondta az öregasszony, és a fiatalember elindult a nyomában. Az öregasszony leültette őt magánál, majd azt mondta neki: – Figyelj rám. Először is meg kell tanulnod egy éneket: ezt, amit most elénekelek neked. – És egy különös dalt kezdett énekelni, majd újra és újra elénekelte, egészen addig,

amíg a fiatalember pontosan meg nem tanulta. 

– Most pedig tedd azt, amit mondok neked, és meglátod, a szívedből egy napon kiköltözik a szomorúság. – Előhúzott a ruhája alól egy pár mokasszint és egy kisebb zsáknyi szárított húst. – Húzd fel ezt a mokasszint – mondta –, és legyen ez a zsákocska hús az útravalód, mert messzire kell menned. Indulj el a folyó mentén lefelé, amíg el nem érkezel a hódok falujához.

Nagy és díszes kunyhókat fogsz ott látni, erről rögtön felismered. Amikor odaérsz, várj ott jó sokáig mozdulatlanul, majd énekeld el a dalt, amit most tanítottam neked. Mikor befejezted az éneket, egy nagy fehér Hód jön majd oda hozzád, a világ összes hódjainak főnöke. Ő igazán bölcs, és el fogja mondani neked, mit kell tenned, hogy elhagyjon a balszerencse. Én már nem segíthetek neked tovább, de tedd csak meg, amit a Hód mond neked, anélkül, hogy fölöslegesen kérdezősködnél. Most pedig eredj, és ne félj semmitől!

A fiatalember rögtön indult is. Hosszú léptekkel haladt: fiatal volt és erős. Sokáig ment lefelé a folyó mentén, látott is sok hódfalut, de egyiknél sem állt meg, mert a kunyhókat nem találta elég nagynak. Lába egyre inkább elfáradt – éjjel-nappal ment megállás nélkül –, de nem félt semmitől, és erősen hitte, amit az öregasszony mondott neki.

A harmadik napon aztán egy hatalmas hódfaluhoz érkezett. Itt a kunyhók nagyobbak voltak, mint bármelyik korábban látott faluban. A falu közepén egy óriási farönkökből épített kunyhó magasodott a többi fölé. A föld körös-körül tiszta volt és sima, mint egy emberi tenyér. A Szerencse-nélküli tudta, hogy ez a fehér Hód lakóhelye: tisztában volt vele, hogy megtalálta, hol lakik a világ összes hódjának főnöke, úgyhogy mozdulatlanul állt ott sokáig, majd énekelni kezdte a dalt, amelyet az öregasszony tanított neki.

Hamarosan hatalmas fehér Hód közeledett felé, bundája olyan volt, mint a frissen hullott hó télen, és azt kérdezte tőle:

– Miért énekeled ezt a dalt, testvér? Mit kívánsz tőlem? Soha nem hallottam még ezt az éneket emberi lény szájából; nagy bajban lehetsz bizonyára.

– Én a Szerencse-nélküli vagyok – mondta a fiatalember. – Semmi sem sikerül nekem. Nincs olyan lány, aki hozzám jönne feleségül. Vadászatkor cserben hagy az íjam és a lándzsám. Messzire elkerülnek az álmok, és nincs orvosságom. Az emberek kerülnek, és sajnálkoznak rajtam, ahogy beteg gyerekeket szoktak sajnálni.

– Nem lehet könnyű neked – mondta a fehér Hód, az összes hód főnöke. – Meg kell találnod bátyámat, a Kojotot, ő tudja, hol lakik az Öregember. Segíteni fog rajtad, ha elénekled neki is a dalt, amit most hallottam tőled. Vedd magadhoz ezt a botot is, mert hosszú lesz az út, a bot pedig segít abban, hogy átkelj bármelyik, utadba eső folyón anélkül, hogy megfulladnál. Ez minden, amit érted tehetek.

Ment tehát tovább lefelé a folyó mentén a Szerencse-nélküli, és már lemenőben volt a nap a negyedik estén, amikor megpillantotta az egyik közeli tetőn a

Kojot körvonalait. Hosszan állt ott és figyelt a fiatalember, aztán énekelni kezdte a dalt, amit az öregasszony tanított neki. Mikor befejezte az éneket, a Kojot közelebb jött és megkérdezte:

– Mi a baj? Miért énekled ezt a dalt? Soha nem hallottam még ezt az éneket emberi lény szájából. Mondd, mit kívánsz tőlem?

A Szerencse-nélküli elmondta neki is mindazt, amit korábban a Hódnak, és a botot is megmutatta neki, hogy alátámassza a mondottakat.

– Éhes is vagyok – tette még hozzá a Szerencse-nélküli –, mind elfogyott már a szárított hús, amit az öregasszonytól kaptam.

– Várj meg itt – mondta erre a Kojot. – Bátyám, a Farkas épp most ejtett el egy kövér őzsutát, remélem, ad egy kis húst, ha elmondom neki a történetedet.

El is ment a Kojot húsért, és amíg odavolt, a fiatalember egy hűvös patak vizében áztatta fáradt lábait. A Kojot gyorsan visszaért a hússal, a fiatalember pedig tüzet gyújtott és még mielőtt jól átsült volna a hús, mohón enni kezdte – nagyon éhes volt már. Mikor befejezte az evést, így szólt a Kojot:

– Most elvezetlek oda, ahol az Öregember lakik, gyere velem. – És elindultak, bár egyre sötétebb lett időközben. Megállás nélkül mentek mezőkön és hegyeken keresztül, hatalmas erdőkön és folyókon át, míg végül egy magas hegyhez értek. Az oldalában egy barlang bejárata látszott.

– Ha bemész, ott majd megtalálod az Öregembert, és ő elmondja majd, amire kíváncsi vagy – szólalt meg a Kojot.

A Szerencse-nélküli hosszan tétovázott a bejárat előtt, mert félt kissé; amikor pedig a Kojottól kért volna még egy kis bátorítást, észrevette, hogy egyedül van: a Kojot már messze járt.

Lassan és óvatosan lopódzott be végül a barlangba a fiatalember, kezével tapogatva ki a helyes irányt a sötétben. A szíve úgy vert, mint a tamtam-dob tánc idején. Végül egy tüzet pillantott meg mélyen a barlang belsejében.

A barlang falain árnyak táncoltak, úgy mondják, a szellemek táncolnak így; a fiatalember félve haladt előre. Ahogy közelebb ért a tűzhöz, észrevette, hogy egy ember ül mellette. Haja fehér volt, mint a hó, és nagyon-nagyon hosszú. Arca ráncos volt: nyomot hagytak rajta az évek. Teljesen meztelenül ült a tűz fényében.

Sok időbe telt, amíg a fiatalember elég erőt érzett magában ahhoz, hogy közelebb menjen a tűzhöz. Amikor már annyira közel ért, hogy a tűz fénye őt is megvilágította, az Öregember felnézett, és azt mondta:

– Üdvözöllek, fiam, én az Öregember vagyok. Mi járatban vagy errefelé?

Erre a Szerencse-nélküli elmesélte neki is mindazt, amit korábban az öregasszonynak meg a Hódnak meg a Kojotnak, és bizonyítékul felmutatta a botot is, amit a Hódtól kapott.

– Itt ez a pipa, szívj belőle – mondta az Öregember, és odanyújtotta a látogatónak a pipáját. Csöndben pöfékeltek, aztán így szól az Öregember:

– Elmondom neked, mit kell tenned. Ennek a nagy hegynek a tetején szellemlények élnek, a főnökük pedig egy nagy Bagoly, ö az egyetlen, aki tudja, hogyan szabadulhatsz meg a balszerencsédtől, és el is fogja mondani neked, ha látja rajtad, hogy nem félsz. Vedd ezt a nyílvesszőt, és menj a szellemlények közé. Ne félj tőlük! Ahogy meglátnak téged, tedd le a fegyvered. Most pedig eredj!

A Szerencse-nélküli elindult az éjszakában, a hegyoldalon fölfelé. Nehezen járható úton haladt, erős északi szél fújt, arcán és egész testén érezte a hideget. De ő rendíthetetlenül mászott, arra, ahol a viharfelhők alszanak, és ahol az örök tél lakik. Nagy hóbuckák magasodtak mindenfelé, a szél feltornyozta őket, aztán sorra a fiatalember arcába vágta a havat, mintha haragudott volna rá. A felhők mocorogtak és köréje gyűltek, az éjszaka így még sötétebbé vált, ő meg úgy érezte, most teljesen kizárták a világból. A hegy csúcsára érve aztán megállt, és megpróbált keresztülnézni a felhőfüggönyön. Hirtelen furcsa dalt hallott körös-körül, azt viszont nem látta, hogy ki énekel. Végül szétoszlottak a felhők, és ő körben ülő szellemlényeket látott: fejük nagy volt és ijesztő. A jeges sziklákon és hóbuckákon ültek, miközben egy harci dalra emlékeztető éneket énekeltek - a fiatalember szíve majdnem megállott a hangzásától. A kör közepén egy nagy testű Bagoly ült, a főnökük. Abban a pillanatban, amikor észrevették a Szerencse-nélkülit, a szellemlények köréje gyűltek magasra emelt lándzsáikkal, és meg is ölték volna, ha a Bagoly rájuk nem kiált: – Állj!

A fiatalember keresztbe fonta mellén a karját, és azt mondta: – Nincs nálam fegyver. Most megnézhetitek, hogyan hal meg egy Feketelábú. Nem félek tőletek.

– Hohó – mondta a Bagoly-főnök –, mi nem szoktunk fegyvertelen embereket legyilkolni. Ülj csak le, és mondd el, mit kívánsz tőlünk. Mit keresel itt egyáltalán? Biztos bajban vagy, hogy idáig jöttél. Gyere, szívj ebből a pipából!

A Szerencse-nélküli neki is elmondta mindazt, amit az öregasszonynak, a Hódnak, a Kojotnak és az Öregembernek, és felmutatta a botot, amelyet a Hódtól kapott, meg a nyílvesszőt, amit az Öregember adott neki.

– Rendben van – mondta a Bagoly. – Segítek neked, de előbb magadon kell segítened. Vedd ezt az íjat, ennek bűvös ereje van. Most már lesz egy fegyvered, amelyik nem törik el, és egy jó, egyenes nyílvessződ. Ereszkedj le a hegyről, amíg egy folyóhoz nem érsz. Sötét lesz, amikor eléred a folyót, de meg fogod találni az utat. A víz mellett egy magas nyárfát fogsz találni. Onnan lefelé indulj el a víz mentén, és egészen addig menj, amíg nagy loccsanásokat nem hallasz a vízből. Ahogy meghallod, azonnal ki kell lőnöd a nyílvesszőt a zaj felé. Gyors legyél, mert ha tétovázol, soha nem hagy el a balszerencse. Ha azt teszed, amit mondtam, akkor sikerül lelőnöd azt, aki a vízben pancsol. Vedd magadhoz a prémjét, és ruhaként hordd a testeden. Az a bőr, meglátod, szerencsés emberré tesz majd. Mindenkit azzá tesz, és a népednek is elmondhatod, hogy ez rájuk is érvényes. Most pedig eredj: mindjárt felkel a nap, nekünk pedig aludnunk kell.

A fiatalember magához vette az íjat és nyílvesszőt a bottal együtt, amelyet a Hódtól kapott, és elindult. Egész nap úton volt, késő éjjel végül megérkezett a folyó partjára, a nyárfát is ott találta, ahogy a Bagoly mondta neki. Lefelé indult a parton, könnyen megtalálta az utat. Hamarosan nagy loccsanásokat hallott a vízből, ő pedig zipp, kilőtte a nyílvesszőt a zaj felé. Erre minden elcsendesedett. Ott állt mozdulatlanul egy darabig, de nem látott és nem hallott semmit. Aztán a hold előbújt egy felhő mögül, és éppen ott, ahol a fénye ráhullott a folyó vizére, egy állat teteme lebegett a felszínen. A bűvös bot segítségével a fiatalember könnyedén belegázolt a vízbe, megragadta az állatot a lábainál fogva, és partra húzta. Egy Vidra volt, és a fiatalember azonnal megnyúzta és magához vette a bőrét.

A bozótban egy Farkas állt, bizonyára a Vidra húsára várt. A fiatalember vonakodás nélkül adta oda neki a húst – eszébe jutott az élelem, amelyet a Farkas küldött számára a Kojottal. A frissen lenyúzott vidrabőrt a fiatalember saját vállára terítette, és könnyű szívvel indult el hazafelé. Előbb azonban táborhelyet keresett magának, és megpihent. Aznap éjjel végre álmot látott, és úgy érezte, minden rendben van vele.

Soknapos út után rátalált a törzse falujára, és elmesélte az embereknek, mi minden történt vele. Híres vadász és nagy főnök vált belőle. A legszebb lányt vette feleségül, és mindig jó volt hozzá. Sok gyerekük született, és neve a nagy harcosok sorában maradt fenn a törzs emlékezetében. Ez minden!”

Balázs Imre József fordítása

Megjelent a Cimbora 2010/2-es számában