Münchausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 10.

Münchhausen kissé kábultan egy sikátorban ébredt, az erős fényben káprázott a szeme, késő délután volt már, a nap a tornyokkal enyelgett, s bárónk kábán maga elé nézve a halálra gondolt, de nem félelemmel, hanem valami szemérmetlen vágyakozással, ahogy özvegyasszonyok gondolnak szeretőjükre, ha történetesen az néhány napig nem jelentkezik.

Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 9.

Ott mentek az utcán a mézszínű napsütésben, elől az uziját lóbáló, de időközben lám jobb útra tért üldöző a még egyelőre megbilincselt Szilárd Izidorral, mögöttük Münchhausen báró a minduntalan belecsimpaszkodó és idegesen magyarázó Rehovác nevű mesterdetektívvel az oldalán

Manchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 8.

Münchhausen kortyolt a negyvenes évjáratú somlói furmintból.

münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 7.

Münchhausen, a rettenhetetlen báró, aki már annyit látott és tapasztalt, hogy könyvtárakat lehetne megtölteni élményeivel, és még bőven maradna kései korok tudós kutatóinak is, pipáját szortyogtatva sokáig bolyongott a hajnali utcákon. 

Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 6.

Alighogy befejezte az evést, visszatért a kövér vendéglős s dühtől kivörösödve vette el a nagy szárnyas kulcsot az asztalról. Az ajtóban ott állott a félénk – vízilószemű öreg, a legmagasabb torony önkéntes őre.

Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 5.

Hol volt, hol nem volt, de inkább igen, mint nem, arrafelé, ahol elkopik a bolhák patkója és szakít az üdv a hűtlen rivalgással, de még valamivel ezen is túl, volt egy város, ahol most vagyunk, és ahol, nagy jó uram, halálbüntetés terhe alatt tilos a dohányzás, mert most éppen a város történelmében először, az Antinikotinista párt van hatalmon. 

Manchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 5.

A vendéglős – kopasz, disznószemű, közel másfél mázsás úriember – hajlongva a fogadó ajtajában várta hősünket s úgy dörzsölte a kezét mint egy kupec a különösen sikerült üzletek után.

Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 4.

Münchhausen a mesehősök monacói konferenciája után határozta el, hogy kész, vége, megunta az egészet és ismét útnak indul.

Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 3.

Hajnalra, amikor néhány életfogytiglani pillanatra csend borul a városokra, mély, üres, borzongató csönd, hogy aztán harsányan kezdődjön meg az új, győzedelmes nap; hajnalra, amikor a legkitartóbb kártyások is befejezik a játszmát s a sűrű dohányfüstben elveszetten bámulnak maguk elé; hajnalra, amikor a legszenvedélyesebb szeretők elfáradva, békésen nyúlnak el egymás mellett a gyűrött lepedőn, s a külvárosok szegényei szemüket dörzsölve álmosan indulnak a kiserdőbe fát lopni, Münchhausent is elnyomta az álom.

Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 2.

Miután megunta az ég felé makacsul ágaskodó mélabús tornyok látványát hősünk, Münchhausen báró, a nagy kalandor, aki úgy érezte. akárcsak a nagyvilágban, ebben a városban is hiába keresi a romantikát, csalódottan ásított és visszasétált a Hat Ökör nevű vendégfogadóba.

Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában 1.

Amikor Münchhausen báró annyira megöregedett, hogy már saját történeteitől is undorodott, és szélsodorta falevélként bolyongott fogadótól fogadóig a nagyvilág beláthatatlan országútjain, egy őszi napon, amikor úgy sütött a nap, mintha kárpótolni akarna valamiért (talán az elkövetkezőkért), elvetődött az Ódonságok városába.

Cápahorog szoknyával

A hajósodor a haladó tengerjáró kavarta nyomdokvíz, amelyben a meleg tengerekben fénylő algacsillagok gyúlnak. Románul siaj, angolul wake. Esténként, ha véget ért a munka és a vacsora, a legénység gyakran gyűlt össze a taton – már azok, akik nem voltak őrségben –, néztük a hajósodort és hallgattuk a történeteket. A sztorik nőkről, jól sikerült utakról és kalandokról szóltak, amelyeket megtörténtük idején bosszúságként, izomszakasztó fáradtságként, a rémület vasmarkában él meg az ember.

–múlt századi magyar beszély–

Az alábbi történet 1896 márciusában történt. A fiatal költő megbízást kapott lapjától, hogy írna néhány szívet melengető portrét a veterán honvédekről. Gondolta, elmegy a menhelyre, hátha talál még néhány olyan veteránt, aki emlékszik a negyvennyolc-negyvenkilences csatákra, át tudja törni – ahogy költőnk mélabúsan fogalmazott – a közöny fél évszázadát a Toldi hűségén túl, amit akkor már régen a kiegyezés hamis márványára véstek, fel tudja mutatni azoknak a hűségét is, akik életüket is képesek lettek volna feláldozni a szabadságért, s nem rajtuk múlt, hogy nem az valósult meg, amit a nagyralátó márciusi ifjak megálmodtak.

Gyermekkoromban, az ötvenes években errefelé még alig jártak autók. Egy piros autóbuszra emlékszem. Futunk utána a fölvert porban. Legelöl Feri, a város bolondja, aki valamikor tengerész volt, de azután reménytelenül beletörődve sorsába, megkeseredve emigrált a szárazföldre.