A múlt hónap iszonyúan megpróbáltató volt számára, minden, amit biztosnak hitt az életében, megingott. Volt, amit el is veszített, volt, amit nem, de akkor, amikor a nagy megpróbáltatást élte, nem tudhatta, mi lesz az, ami marad, egyáltalán marad-e még valami. Akkoriban szinte naponta telefonáltunk egymásnak, ez amúgy nem jellemző ránk. Éreztem, csüng ezen a telefonhang-szálon, ez segít neki kibírni a pillanatot. Én nem aggódtam érte, csak egyszer, egy kicsit, és aztán meg is feledkeztem arról, hogy ő hol járt, milyen lelki tájakon, vidékeken. Most, hogy ismét találkoztunk, és a szemébe néztem, ott voltak azok a félelmetes benti zordak, sötétek, kietlenek, magányosak, ott volt mindaz, amit ő átélt.

De már nem vagyok ott, mondja, amikor megjegyzem, most látom, milyen messze jártál. Sejtem, attól fél, hogy így már nem akarok barátkozni vele, most, hogy már ilyen más lett a szeme. Tudom, hogy nem vagy ott, de attól annak a lenyomata, amit átéltél, ott van, még friss. Sajnálom, hogy akkor téged nyaggattalak, mondja, és köszönöm a türelmed, remélem, hogy még mindig akarsz a társaságomban lenni. Természetesen akarok, hiszen még mindig te vagy. Megváltoztál, de a változás jó. Talán van ott valami, ami nem változik, de a változás jó, ismétlem meg.

Már nem mondom ki, mert késő van, és fáradtak vagyunk, de még álmos gondolatként áttotyog a fejemen, hogy hiszen ismét feltöltődött benne az, ami ismeretlen, és ez ismét kalandra hív, hogy ő is bejárja a saját ismeretlen birodalmait, és én is felfedezzek belőle valamit. Az, amit felfedezek, biztosan változtat engem is.

Végül is semmi más nem történt vele, csak élt. Az élet pedig szüntelen változás, hullámzás, átalakulás, pusztulás és megújulás. S ha a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított gondolatot is ismerjük, „ahogy kint, úgy bent, ahogy fent, úgy lent”, talán másként nézünk az őszre, a kopaszodó, rothadó, sötétedő novemberre. Hiszen csupán épp egyik ciklusát éli ilyenkor a kint és a bent is, a kívül-belül élő természet.

Megjelent a Cimbora 2019/8-as számában