Arra a, bár gyermeteg, ám logikusan adódó kérdésre, hogy melyik az első könyv, nyilván csak azzal lehetne válaszolni, hogy melyik az első azokból, amelyek megmaradtak? A legrégibb, mely eddig a szemünk elé került, a párizsi nemzeti könyvtárban őrzött, idő­ számításunk előtt 3350-ből származó papirusztekercs.
Prisse d’ Avennes francia orientalista bukkant rá egy hébai sírban. De ki tudná megjósolni az újabb, a szüntelen kutatás, ásatás, a földi élet nagytakarításai miféle meglepetésekkel szolgálhatnak még az elveszettnek hitt kincseinket illetően is.
Egyelőre tudjuk, hogy az elkallódás és megsemmisítés szándékos csapássorozatai közepette milyen sokan óvták, gyámolították a könyvet, abban a bölcs tudatban, hogy az, hogyha birtokukba került is, közkincs, mely továbbítandó az utókornak. Mátyás híres Corvinái mellett kisebb könyvtárgyűjtögetés folyt például Árva Bethlen Kata udvarházában is; szenvedélyének Bod Péter volt a szakirányítója, aki még sok olyan régi magyar munkát is leírhatott – mint ős-bibliográfus, melynek azóta nyoma veszett.
Pierre Gustave Brunet francia író és bibliofil 1882-ben már mintegy az előző lezárult nagy korok, hamvadó s könyvégető évszázadok mérlegeképpen állítja össze nagy munkáját az (általa ismert) elveszett könyvekről. Azóta az efféle lajstromok csak testesedtek sajnos. Igaz, volt ami előkerült. Például Goethe híres regényének, a Wilhelm Meisternek első változata, melyen maga a szerző szinte haláláig eszközölt változtatásokat s ezért nem csak egyetlen regény, de az egész Goethe-i mű, sőt elméletileg az alkotás lélektanát illetően a művek születésének értékes dokumentuma – csak 1910-ben került elő, hagya­tékból hagyatékba vándorolva, míg végűl egy diák adta át
mint régi kéziratot tanárának, aki egy ideig íróasztalán őrizte, nem sokat törődve vele, mivel a fordító a Werther egyik másolatának tüntette fel, s csak közelebbi vizsgálódás nyomán jutottak a nagy felfedezésre, mely szerint egyetlen világhíres regénynek sincs hasonló,– százvalahány évre kiterjedő keletkezés- és kiadástör­ténete.
Más hagyatékról hagyatékra vándorlóknak nem volt üyen szerencséje. Zrínyi Miklós, a költő 249 darabból álló könyvtára egyetlen fia, Ádám házassága, maja Ádám özvegyének újabb házassága révén vándorolgatott, míg a Daun grófok valamelyik vidéki kastélyának árverésre bocsátott könyvtárából, ezelőtt alig egy évszázaddal egy derék bécsi antikváriushoz került s aztán teljesen szétszóródott, nyomaveszett, mert hiába ajánlották fel a Nemzeti Múzeum könyvtárának, nem volt rá anyagi alap.
Hogy még régebbi példát is hozzunk, ma csak áhítattal tudjuk kiejteni is, hogy „Arisztotelész könyvtára”. Nos, ez az akkori értelemben vett könyvgyűjtemény a tudós örökösének, nevezett Neieusznak kezére került s még egyszer felbukkan – a híre – a hullámok felett, miszerint a Theophrasztoszéval egyesítve, kibővítve megvette bizonyos Apellikon. Ezt az egészet „mindössze” néhány száz tekercsre becsülik. Kincsei közt számlált egy eltérő szövegváltozatot az Iliászból.
A könyv létének s nemlétének megvan a maga tragikus oldala mellett a maga komikuma is. Ismeretes például, hogy Pierre Ramust, aki egyébként a Szentbertalan-éji vérengzések egyik áldozata lett, egyik munkájáért a korabeli cenzúra, testi büntetés alatt eltiltotta attól, hogy saját betiltott könyvét ő maga olvasgassa. Nemkülönben humoros, ironikus tünemények a kitalált, nem létező könyvtárak, melyek közül az első ismertebbet Rabelais találta ki a nagyképű, tudákos, gőgtől pöffeszkedő divatos fércmunkák ellen. Olvasói pedig még nem létező könyv­tárának ötletéből is kiolváshatták a visszásságok bírálatát.

Megjelent a Cimbora 1997/5-ös számában