Manapság mindenki a demokráciáról beszél.
Úgyszólván a levegőben lóg, ahogy egy szemléletes szóképpel az ilyen jelenségeket kifejezni szoktuk. A szó a fogalom „eredeti" neveként, azzal együtt vészelte át a századokat, mondhatjuk immár évezredeket. Ugyanis a fogalom: népuralom – eredetileg a görögök ókori rajzása idején, az ő államszervezési gondjaik egyikét jelölte.
Lehetett szó monarchiáról, amikor mono (egy) archon (elöljáró) állt a közösség élén, és lehetett szó demokráciáról amikor a démosz (nép) maga gyakorolta a hatalmat (-krácia)... " Persze ez így tréfásan hangzik, mert olyan rég volt, hogy a róla felvett (fény)képünk igen vázlatos, torzít ebben-abban. Ám a lényege ez: a nép uralmát jelenti mindig, mindenütt ez a közkeletű szó. Az más kérdés, hogy ha mondják, úgy is van. Dehát a monarchiák, vagy magyar szóval királyságok sem feltétlenül igazságos Mátyások, avagy zsarnokoskodó, vaskezű uralkodók kormányformáját jelentették vagy jelentik pláné korunkban, ahol még, mint Angliában, Hollandiában, Spanyol­országban, Svédországban, Dániában formálisan megtartották a királyság intézményét, ám valójában már ott is „demokrácia" van.
Annál kevesebben tudnak arról, hogy a nép így elterjedt ógörög nevéből milyen sok más fogalmunk is származik.
Használjuk őket, anélkül, hogy érdekes származásukra gondolnánk. Itt van mindjárt a járvány értelmű epidémia, mely olyan betegséget jelöl, mely elterjedt, általános a nép körében. S itt jegyezzük meg azt is, hogy ezek közül a ’ görög - (avagy latin) hangzású és eredetű szavak, kifejezések közül nem feltétlenül mindenik az antik világ nyelveiből való. Hanem mivel a tudomány nyelveként túlélte a görög meg a római kultúra virágzását a két nyelv, a tudósok a későbbiek folyamán, jószerint napjainkban is, hogyha valaminek nemzetközileg jól hangzó, tudományosan hangzó fogalmat, nevet, címkét keresnek – hát ehhez a módszerhez folyamodnak. Ezért biztosra vehető, hogyha egy ógörög vagy ahogy magukat szívesen nevezték: hellén hallaná, nem ismerné a fogalmat, legfennebb a szót, mert az epidémiát is később alkotta valamely tudós, ahogy a radius (sugár) jelentésköréből évezredekkel Róma bukása után nevezték el az új, fantasztikus emberi találmányt, a rádiót.
Menjünk egy néppel tovább. A politikusok akkoriban teljes jóhiszeműséggel tartották, tekintették magukat a nép
vezetőinek, népvezetőknek – vagyis demagógoknak, ha ma mondja valaki egy politikusra, hogy demagóg, megsértődik azonnal, ugyanis időközben – nyilván nem véletlenül, népvezérként fellépő, hordókra felálló „hordószónokok" jóvoltából a demagógia ma az üres nagyotmondó, képmutató hazudozást jelenti.
A pillanatnyi állása a láthatatlan mérkőzésnek: sok – null a görögök (avagy a latin nyelven beszélő rómaiak) javára. Például itt van a poliklinika; ott mármint Hellászban még nem vala sehol klinika, de a poli egyik jelentése a sok lévén, később alkalom kínálkozott a matematikai szaknyelvben és máshol is a több jelentésében felhasználni a görög szót. Még a polip nevében is – sok lába, karja miatt – ott van. S természetesen a polisz – a korabeli görög város-fogalom is ebbe a családba tartozván, megmagyarázza, miért szerepel annyi város nevében ma is. Athén, a mai fővárosuk fellegvárát is eredetileg csak „felsővárosnak": akropolisznak nevezték el, ma már kultúrtörténeti fogalom a gyönyörű romokkal ékeskedő Akropolisz. De Nápoly és Adrianopol, Szevasztopol és Konstantinápoly s még mennyi város nevében ott bujkál a polis. És ott van a rendőrség – a politia, police, polijia nevében is. Ám próbálja valaki polipnak nevezni a rendőrt, hiába „rokona" – a szó!
A nyelv szelleme működik mind eme jelenségekben. A nyelveket különböző mértékben birtokolják a nyelvek beszélői. Nem véletlen az a régi, tapasztalati bölcsesség, hogy mindenki annyi ember, ahány nyelvet beszél; ám az sem ritkaság, hogy valaki kevésbé ismeri, érti saját nyelve, anyanyelve szellemét, mint más, aki több nyelvet oly mértékben ismer, hogy azok értékei, szellemisége, hajlékonysága mentén akár szóvicceket is, szófacsarásokat, –játékokat képes – mit gyártani! – egyik nyelvről a másikra kapásból lefordítani. Ez pedig nagyon nehéz dolog. Ugyanis a szószerinti lefordítás sokszor, egyszerűen értelmetlen vagy buta jelentést hoz ki.
Többnyire – akárcsak a közmondások esetében – meg kell találni a másik nyelven a megfelelő értelmű, jelentésű, ott abban a közegben honos kifejezést vagy szólásformát.
És persze ne feledkezzünk meg a régi viccben kifejeződő – állítólag székely – bölcsességről sem, amikor a turista a patakban fuldokolt: „Hilfe! Hilfe!" —, a komé azt mormogta kihúzás közben: látja, inkább tanult volna meg úszni, mint németül...

Megjelent a Cimbora 1997/1-es számában