Magadat idézed, vagy nekem mondod?
Interjú Janikovszky Évával
Közelképben
(Az interjú Janikovszky Évával 1994-ben készült – szerk. megj)
Isten hozta a Cimbora olvasóihoz! Janikovszky Éva neve nem ismeretlen az erdélyi kamaszoknak. Lapunkban is közöltünk a Kire ütött ez a gyerek? című írásból. Ritka az a felnőtt, aki ennyire jól ismeri, érti a gyerekek világát és tud is a hangjukon, nyelvükön szólni, hiszen a felnőttek is szinte hallják-látják saját kamaszkori zsörtölődéseiket, világra, a felnőttek világára csodálkozó önmagukat. Használjuk ki ezt a szentgyörgyi látogatást arra, hogy néhány olyan dolgot mondjon el magáról, amelyeket a könyvekből, írásokból nem lehet megtudni. Például azt, hol született, hol töltötte a gyermekkorát?
— Szegeden születtem és ott él tem egészen tizenéves koromig. Ott is érettségiztem. Egyetemre már Budapesten jártam. A nagyszüleimnek Szegeden szép nagy könyv- és papírkereskedése volt, úgyhogy én valóban könyvek között nőttem fel. Nevelőapám (4 éves koromtól második apukám) újságíró volt. Tehát ilyen író-olvasó közegben nőttem fel, s ez egy életre szólóan eljegyzett engem a könyvekkel. Bölcsészkart végeztem Budapesten és utána na gyon rövid ideig dolgoztam az ak kori kultuszminisztériumban, majd a Móra Könyvkiadóhoz kerültem. Rettentő büszkén szoktam mondogatni, s mindig eldicsekszem vele: 40 éve annak, hogy én a kiadóhoz kerültem, lektornak. Ez egy latin szó és annyit jelent hogy olvasó. Azt a foglalkozást jelzi, amit egyébként kiadói szerkesztőnek neveznek hiva talosan. El kell olvasni, amit mások azzal a nem titkolt szándékkal hoznak vagy küldenek el egy kiadóhoz, hogy könyv legyen belőle, kinyomtassák, megjelentessék. Ezek a lektor nevű munkatársak olvassák el elsőnek, írják le a véleményüket az írásról, és javasolják vagy nem a ki adását.
— Van-e gyereke, unokája?
— Van egy fiam, villamosmérnök és külkereskedő. Németországban él. Az unokám ott született, öt éves múlt, iskolába készül és azt szeretnénk, hogy Magyarországon, magyar iskolában kezdje a tanulást.
— Előfordult már, hogy egy gyerek nagyon felbosszantotta és olyanokat kellett mondania neki, amiket kifiguráz a könyveiben felnőttek viselkedésében?
— Ez anyai mivoltomban is számtalanszor előfordult velem. Elsősorban saját magam voltam a mo dell ahhoz, hogy miket mond egy felnőtt a fiának. Erre vonatkozóan egy jó történetem van. Megírtam a Ha én felnőtt volnék című könyve met. Abban egy oldalon át szerepel az, amit a felnőttek mondogatnak a gyereknek, hogy: Mosd meg a kezed!, Vedd fel a pulóvered! stb., stb. Ahogy ez lenni szokott az életben, a gyerek nem mossa meg a kezét, nem veszi fel a pulóverét, nem rakja el a játékait... És akkor jön az: hányszor mondjam el, édes fiam, vedd fel a..., rakd el a ... stb., stb. Ezt a könyvet, persze, olvasta a fiam. Egyszer friss vacsora volt, a fiam olyan 10 éves lehetett, már minden az asztalon volt és én mondom neki: Jánoskám, gyere vacsorázni. Játszik, nem jön. Janó, gyere vacsorázni! Nem jön. Ez így ment, míg végül fölcsattantam és mondom neki: Janókám, hát hányszor mondjam már, gyere vacsorázni! A fiam erre megjelent az ajtóban és azt mondta nekem: Most magadat idézted, vagy nekem mondtad? Ilyenkor az ember kicsit elszégyelli magát... Én tényleg részben a gyerekek gondolatait is próbálom mindig valahogy az ő nyelvükön kifejezni. Azt meg pontosan látom, hogy szegények mennyi ilyen közhelyszámba menő dolgot hallanak tőlünk folyton-folyvást, mert hát ilyenek vagyunk... de nekünk is megvan az okunk, mert ha valaki ötször hívja azt a gyereket és nem jön, akkor előbb-utóbb már variálja egy ilyen “hányszor mondjam- mal”.
— Könyvei hangulatához hozzátartoznak Réber László rendkívül találó rajzai...
— Hát bizony, életem nagy szerencséje volt... Nálunk – és azt hiszem, mindenütt – úgy van, hogy nem a szerző választja az illusztrátort, a grafikust, hanem a kiadó. Amikor én megírtam az első ilyen képeskönyvemet, aminek az volt a címe, hogy Te is tudod?, akkor én azt képzeltem el, hogy a szövegnek és az illusztrációnak teljesen egyforma szerepe legyen. Úgy írtam, hogy én magamnak közben, amit lehetett, odarajzoltam. Természetesen, csak a szöveget odaadtam a kiadónak és mondtam, hogy én így képzelem el. Tehát nem úgy, hogy külön szöveg, aztán kép, aztán megint szöveg, megint rajz… Az akkori szerkesztőm, T. Aszódy Éva találta ki, hogy Réber Lászlót kéri föl az illusztrációk elkészítésére. Így történt. Ismertem már Réber László munkásságát, és nagyon örültem ennek a javaslatnak. Persze fogalmam sem volt róla, hogy végül is neki ez fog-e tetszeni, vagy miként készíti el az egészet. Szerencsére mindenkinek egyértelműen az volt a véleménye, hogy jobban nem is lehetett volna kiválasztani az én szövegeimhez az illusztrátort. Ezt bizonyítja, hogy mind a 22 könyv, amit én összesen írtam, ebből kettőt még mielőtt Réber Lászlóval összehozott volna a kiadó, de onnan kezdve mind a 20 könyvemet ő illusztrálta.
— Min dolgozik most? Milyen tervei vannak?
— Életem nagyon nehéz periódusán vagyok túl, édesanyám meghalt. Már három éve elkezdtem írni egy könyvet, amit még mindig remélek, hogy majd csak befejezem. Amúgy is nagyon nehezen írok, sohasem tetszik az, amit leírok, aztán széttépem, eldobom, újrakezdem. Szóval piszkozatban nagyon sokszor megírok mindent, amíg aztán úgy döntök, hogy ennél jobban nem tudom megírni... Ez egy... nem is tudom micsoda lesz. A címe megvan. Azért nem hagyom abba, mert hát a két figurát nagyon jól ismerem már: Nyöszöge és Vihoga. Ennyit tudok róla mondani, és hogy még nem adtam föl.
— Üzen-e valamit a Cimbora olvasóinak?
— A Cimbora olvasóinak, meg még nagyon sok gyereknek azt üzenem, hogy az én életem tanulsága: rettenetesen fontos a barátság. Azt, hogy az ember az életre szóló barátait gyermekkorában szerzi. Erre az én életem a legjobb példa, mert nekem a leges-, legeslegjobb barátaim elemista korom óta a barátaim, és noha sajnos már egyik sem él közülük Magyarországon – az Egyesült Államokban, Kanadában, a világ különböző csücskeiben élnek –, ez a barátság kitartott mindenen át. Mi leveleztünk, amikor olyan idők jöttek, akkor már meglátogattuk egymást, ők is jönnek minden évben, én is megyek minden évben hozzájuk. Ott folytatjuk mindig a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk. Rendkívül fontosnak tartom ezt. Az a benyomásom, hogy Magyarországon – az itteni gyermekeket nem ismerem annyira – a barátság egy kicsit háttérbe szorult a különböző egyéb társas elfoglaltságok mellett. A barátság nem az, hogy együtt leülünk és bámuljuk a tévét vagy hallgatjuk a zenét, hanem az tényleg beszélgetés. A másik fontos dolog szerintem a naplóírás. Én 11 éves koromtól 18 éves koromig naplót vezettem. El nem tudom mondani, hogy én mennyire hálás vagyok a kislánykori saját magamnak, amiért nem voltam rest – persze nem minden nap – rengeteg füzetet teleírni. Szamárságokkal meg nem szamárságokkal, az akkori érzéseimmel, gondolataimmal, mérgelődéseimmel, örömeimmel, bánatommal. Megmaradt nekem az, hogy milyen voltam én kislány-, nagylánykorom ban, s ez hozzásegít ahhoz, hogy ne felejtsem el, milyen gyereknek lenni. Ezt mindenkinek nagyon, nagyon ajánlom, ha örömet akar szerezni saját magának. Nagyon jó dolog az, ha az ember hozzászokik – persze egy kis igény kell hozzá, de gondolom, a Cimbora olvasóiból ez nem hiányzik : szüksége legyen arra, hogy megfogalmazza azt, amit gondol, amit érez. Egy naplóba nyugodtan leírhatom, ha nincs igazam, akkor is, ha nekem van igazam, hogy milyen igazságtalanok voltak velem, kidü hönghetem magam, semmi baj nem lesz belőle. Valahogy megkönnyebbül az ember lelke attól, ha leírja.
— Köszönöm a beszélgetést.
Kérdezett: Forró Eszter
Megjelent a Cimbora 1995/2-es számában