Történt egyszer, hogy a gyulafirátóti határpásztor egy óriás tököt talált a mezőn. Nem tudta eldönteni, hogy mi lehet; ezért magával vitte, a falu kupaktanácsa elé. A nem éppen bölcs férfiak úgy döntöttek, hogy a tök – tojás.
Mivel egy csikót véltek látni a falu határában, csikótojásnak vélték. S hogy ne vesszen kárba a váratlan ajándék, a falu elöljárói rendre kotolni kezdtek rajta, hogy kikeljen belőle a kis csikó. Teltek a hetek, s amikor a tök bűzleni kezdett, úgy vélték, hogy a tojás megzápult. Egyedül a bíró erősítgette: még ülni kell rajta, hogy kikeljen belőle az újszülött. Végül a hatalmas záptojást a falu dombjára vitték, s onnan legurították. Gurult a tök, gurult, s egy bokor tövében elakadt. A bokorban viszont épp egy kisnyúl aludta az igazak álmát, a tök érkezésétől azonban riadtan szaladni kezdett. – A kiscsikó a tojásból, ugye, mondtam, hogy költeni kell?! – kiáltotta a falu bírája.
Gyulafirátót középkori eredetű magyarországi település, mintegy háromezer lakossal. A középkorban vallási központ volt, a 13. századtól kolostor működött ott.
Ma Veszprém város részét képezi. Bugyuta, nevetségessé váló lakóiról több, a fentihez hasonló tréfás mese kapott lábra. A falu nevéről kapták a nevüket, úgy hívják őket, hogy rátótiádák. Rátótiádának, falucsúfolónak, tágabban csúfolónak nevezzük azokat a valós vagy valósnak beállított, valójában azonban kitalált történeteket, amelyek
valakit nevetségessé tesznek egy rossz tulajdonsága, jellemhibája, főként butasága miatt. A rátótiádák főszereplője az egész közösséget képviseli, elszólását vagy tettét felemlegetve az egész közösséget ironizálják.
Bizonyára ti magatok is jól tudjátok, hogy egyik osztály tanulói történeteket mondanak a másik osztályról, falvakban az alszegiek a felszegiekről, egyik falu lakói a másikéiról, a falusiak a városiakról, sőt, egyik országbeliek a másik ország lakóiról. Ezek a történetek valójában apokrif eredetűek, tehát ellenőrizhetetlenek, s nem is igazságértékük révén jutnak szerephez. Előadásuknak kedveznek azok az együttléti alkalmak, amelyeken különböző közösségek képviselői vesznek részt (lakodalom, munkahely, ingázás), s a beszélgetés folyamán megtörténik a személyek közösségek szerinti azonosítása. A hagyományosan, megegyezés alapján egy-egy közösséghez, településhez, annak lakóihoz hozzárendelt történetek (akárcsak a híresztelések, a szóláshasonlatok, az emlékezetes mondások, az étkezés-, öltözet-, építkezés-, gazdálkodásbeli specifikumok) a térben, az időben, a társadalomban való tájékozódás, a társadalom megtaníthatóságának, számontarthatóságának, a lokális múlt felidézésének szerepét tölti be. Az évődés, élcelődés, ugratás provokatív nyelvi viselkedés. Sikere a történet előadásától, időzítésétől, az előadó nyelvi leleményességétől, akárcsak a célba vett személy reakciójától függ.

Ily módon a rátótiáda (pozitív és negatív) előítéletet termel, forgalmaz, fogadtat el. Szerepe a másságra való ráfigyelés, a másság megjelenítése, ironizálása, tudatosítása, elfogadtatása. A rátótiáda valójában egy közösségbe illeszti be a helyesen ítélőket és a hibázókat, s ezáltal nem aláássa, hanem erősíti, árnyalja az összetartozás tudatát.
Az Erdély közepén található város, Torda egy kismalacról híresült el. Egy alkalommal a vásárba idegen szekeres érkezett, aki a nagy forgatagban akaratlanul elgázolt egy kéthetes kismalacot. Az állat gazdája törvény elé vitte a szekerest, magas kártérítést követelve tőle. „Mily nagy lehetett a malac?” – kérdezte a bíró a kárpótlás megítélésekor. „Bizony lehetett az két hónapos!” – túlzott a busás kártérítés reményében a károsult tordai gazda. „Az nem lehet – döntött a bíró –, mert a kéthónapos tordai malacnak lett volna annyi esze, hogy a kerék alá ne kerüljön.” A bírónak ez a bölcs szentenciája híresült el az okos, mint a tordai malac szóláshasonlatban.
Duka János Margittán született 1907-ben, Csíkszeredában szerzett tanítói oklevelet. Tanító, tanfelügyelő volt. 1990-ben hunyt el Csíkszeredában. A székely falvakat járva gyűjtötte össze azokat a rátótiádákat, amelyek révén a székely falvak évődtek egymással. Ebből a gyűjteményből (Üti Páké Barátost. Csúfolódó székely népköltészet, Csíkszereda, 1995) válogattunk számotokra néhány történetet.

Homoródjánosfalva lakóit medvéseknek csúfolják.
Egyszer betévedt a faluba egy nagy fekete kutya. Ezt valaki medvének nézte, mire futótűzként terjedt el: „Betört a faluba egy medve!”. Természetesen senki sem mert addig kimozdulni a házból, míg valaki meg nem hallotta a medvét „ugatni”, mire a félelem lassan feloldódott. (Elmondta Geréb Dávid, 40 éves, Homoródszentpál, 1939)

A lövéteiek kezdetben nem ismerték a macskát.
Valahonnan mégis került egy a faluba, és nem győzték bámulni, hogy fogdossa össze az egereket, és milyen mohón falja fel azokat. Egy darabig bámulták, de ahogy kezdett fogyni az egér, ők is kezdtek nyugtalankodni: mi lesz, ha kipusztul az egér? – Akkor a macska minket fog felfalni! – mondotta egy kétségbeesett falubeli.
Nosza, tanácskozni kezdtek, s ott helyben elhatározták, hogy a veszélyes állatot el kell pusztítani. Házat ígértek annak a bátor lövéteinek, aki rászánja magát erre a hőstettre. Hosszas keresgélés után végre rátaláltak egy legényre, aki vállalkozott a macska elpusztítására. Az egész falu népe odacsődült csodálni. A legény pedig büszkén fogta karjaiba a veszedelmes macskát, felmászott vele a toronyba, és onnan elszánt vakmerőséggel leugrott a földre. A legény nyomban szörnyethalt, de a macska csodálatos módon élve maradt. (Elmondta Illyés András, 40 éves, Szentegyházasfalu, 1952)

Mezítlábasoknak is gúnyolják a bitaiakat, ezzel fösvénységüket pellengérezik ki.
Bitát olyan takarékos nép lakja, hogy híre van az egész környéken. A bitaiak Nagyborosnyóra járnak a vásárba, s hogy el ne kopjon lábbelijük a hosszú úton, rendesen mezítláb mennek a község széléig. Ott leülnek, felhúzzák a vállon vagy a tarisznyában hozott cipőt, csizmát, és abban mennek a vásártérre, ahol ugyancsak ágálnak, feszítenek a tiszta, fényesre pucolt lábbeliben.
Hazafelé menet aztán ismét leülnek a község szélén, lehúzzák a gondosan féltett cipőt, csizmát, visszateszik a tarisznyába vagy összekötik, átvetik a vállukon, és mezítláb folytatják útjukat egészen hazáig.
Joggal megérdemlik tehát a mezítlábas jelzőt. (Elmondta Bojér János, 60 éves, Sepsiszentgyörgy, 1956)

Megjelent a Cimbora 2014/5-ös számában