Ha elcsattan a pofon...

Kénytelen voltam apámnál lakni, nemrég költöztem oda. Emeletes ház volt, egy villa, amilyenből sok volt akkoriban Bukarestben. Volt egy udvara, amelynek a végében egy kisebb épület állott, ebben apám egyik albérlője lakott, akit ő ki szeretett volna rakni. A törvény értelmében nem volt ehhez joga. Az albérlő hatvan év körüli ember volt, nem akart elköltözni. Zsidó volt. Az első emeleti szobában voltam éppen, az udvar fölött, június eleje lehetett, estefelé. Hangokat hallottam, nagy lárma hallatszott az udvar felől. Kihajoltam az ablakon, és lát- tam, hogy apám veszekszik az albérlőjével. Egyre jobban felemelte a hangját. Aztán elkezdett szitkozódni: „Büdös zsidó!”, kiabálta, amit újabb szitkok és gyalázkodások kö- vettek. Apám, aki akkor negyvenéves volt, megütötte „a büdös zsidót”, arcon köpte, majd meglepő rugalmasság- gal felugrott, és hasbarúgta a hatvanesztendős embert. Emez csak annyit mondott: „Hagyja abba, ügyvéd úr, idős ember vagyok.”

Megundorodtam-e, kínosan éreztem-e magam, vagy talán rémületemben, mindenesetre leoltottam a villanyt, és az ágyamra kuporodtam. Másnap ebédnél apám a feleségével, az én mostohaanyámmal, az esetet kommentálta: „És ez idő alatt, mondta, miközben sanda pillantást vetett rám, egyesek húzták a lóbőrt. - Igazi hős voltál!” tette hozzá mostohaanyám, aki nem félt nevetséges lenni. (...)

Később apám egyik barátja elmondta, hogy elkísérte őt azokra az ellenőrzésekre, amelyeket alprefektus korában hajtott végre. Faluról-falura járt, magához hívatta a polgármestert, aki rendszerint parasztember volt, és mindig talált valami kivetnivalót, vagy éppen úgy vélte: a polgármester nem volt elég gyors, megvárakoztatta őt. És akkor megverte, felképelte a polgármestert.

(...) Agrov, a Gambetta úti, minden lében kanál uzsorás, Odesszából emigrált, viaszsárga képű, hájas, undorító alak, azt mondta egyszer, amikor nem kapta meg a tízszázalékos kamatát a kölcsönre: „Anyád játssza az előkelő hölgyet, de bezzeg amikor megismertem, késdobálókban danolászott, katonacsehókban. Ott tanulta ezt a modort. Egy ilyen nőszemély sértései nem érnek fel a magamfajta becsületes kereskedőhöz.” Még csak tizennégy éves voltam, hiába volt a leghőbb vágyam, hogy anyám minden óhaját teljesítsem, még nem voltam pénzkereső, így hát azzal könnyítettem a lelkemen, hogy lekevertem a „becsületes kereskedőnek” két csattanós pofont; az volt a kezdete hosszú és fényes pofonosztogatói pályafutásomnak, amely hamarosan hírnevet szerzett nekem a környéken. Anyámat ugyanis annyira elkápráztatta a hőstettem, hogy attól fogva bepanaszolt nálam mindenkit, akinek, okkal, ok nélkül, sértőnek találta a viselkedését, és mindannyiszor ezzel a refrénnel zárta a maga verzióját az incidensről: „Azt hiszi, nincs, aki megvédjen, engem büntetlenül lehet sértegetni? Hát nagyon téved! Menj, adj neki két pofont!” Tudtam én, hogy tíz esetből kilencszer csak képzeletbeli a sértés, hogy anyám mindben sértést lát, és olykor, feszült idegállapotban, ő sérteget másokat. Mégsem tértem ki a feladat elől. Irtóztam a jelenetektől, elviselhetetlen és szégyenletes volt számomra az állandó cirkuszolás, de megtettem, amire kért. Tizennégy éve küszködött egymaga, támasz nélkül az életben, és az volt a legnagyobb boldogsága, ha érezhette, hogy valaki „védelmezi”, hogy férfi van mellette. Összeszedtem tehát minden bátorságomat, elfojtottam magamban a szégyent, és mentem megpofozni a szerencsétlen hentest, trafikost, gyémánt- vagy régiségkereskedőt, akit anyám kijelölt. A delikvens pedig azt láthatta, hogy ökölbe szorított kézzel lecövekel előtte egy reszkető kamasz, és azt mondja felháborodástól remegő hangon (a felháborodás elsősorban annak szólt, hogy a fiúi szeretet ilyen ízléstelen tettre kényszeríti): „Uram! Ön megsértette anyámat. Ezt kapja érte.” És csattant a pofon az áldozat arcán.