Dehogy is tudta ő ott, a kezde­tek idején, hogy merre van észak... Megálljunk! Ez tévedés, az ember első tapasztalatai között alapo­san megismerte az évszakokat. Még ott is, ahol nem olyan heveskedően, mondhatni szélsőségesen kü­lönöltek el a verőfényes kikeletek és zord decembe­rek, még ott is nyilvánvaló volt a virágzás és a hervadás különbsége, így a közösség tapasztalatává összegyűlő sok-sok egyéni tapasztalat annak biztos tudósává mélyült, hogy ez a változás rendszeres előnyökkel, hátrányokkal, felmelegedéssel vagy le­hűléssel jár; hogyne jegyezte volna meg, hol kel fel mindig a Nap és milyen irányban tűnik el este? Így maga határozta meg, nevezte el, hol is van a bizo­nyos észak meg dél? A hajósoknak, de még a száraz­föld belsejében kutakodó égbolt-szakértőknek, csil­lagjósoknak – vallási és gyakorlatiasan mindenna­pi oka volt rá, hogy az eget, az égtájakat figyeljék.
Fel kellett ismerni, áttekinteni azt a látszólag ren­detlen csillámlást, melyet az éjszakák égboltján a csillagok játszanak. Ezért foglalták rendszerbe: ál­landó csillagképekbe a látványt. Ennek a munká­nak az „érvényessége” a legrégibb időktől máig ke­vesebbet változott, mint az írás tudományának dol­gai. Mert valljuk be: a csillagászkodás a ma élő em­berek többsége számára is titokzatos, különleges tudomány, de írni a döntő többség tud. Az első írásmódok egyike-másika el is tűnt időközben – példá­ul az egyiptomiak hieroglifái, a mezopotámiai ék­írás, ám a csillagképek „tradicionális” figuráin az el­ső meglátás óta alig változtattak...
Szóval ott áll az ember, tízezer, vagy csak két­ezer évvel ezelőtti ősünk, és látja a láthatárt; ha es­te van, a csillagos eget nézi. Azt, ami ezen a láthatá­ron túl van, legfennebb „lelki szemeivel” láthatja: képzeletével avagy tudásával. Ezzel így vagyunk ma is. Ám hogyha csupán a fantázia áll rendelkezésre, akár sárkányokat is „láthatunk” oda a szomszéd völgybe, miért ne, amíg csak valaki, szavahihető ta­nú helyettünk is meg nem tapasztalja, mi van ott, sőt azon is túl. Az „üveghegyen is túl”.... és meg nem erősít benne, hogy csak ugyanilyen Piroskák és farkasok vannak ott is. Ettől kezdve az ilyen ta­ pasztalat tudomássá, tudássá, ha újabb bizonyíték megerősíti, megszilárdul: tudománnyá válhat, már­ is kevesebb tér jut a képzelődésnek. Ennek az „előt­tem van észak... ” játéknak még egy fontos követ­kezménye lett így: az emberek tudatában egészen más, tágabb láthatárok jöttek létre annál, ami egyszerűen és valóságosan „szemmel látható”. Tudott határok és láthatárok keletkeztek. Ez a mi települé­sünk, a mi völgyünk, ám tovább is van még – ez a mi városállamunk, sőt birodalmunk. Én ezt is „lá­tom”, bár szemmel nem látható. A földi majd az égi távolságoknak beépülése, birtokbavétele elvontan, a tapasztaláson túli módokon kezdett végbemenni.
Vajon az ilyesmi egyszer s mindenkorra szól, avagy minden újabb embergyerek eszmélésének bizo­nyos meghatározható fokán, résztvesz ezen a fontos „láthatatlan földrajzórán”? Előttem van észak – persze ebből itt közel csak a Babuciék tyúkketrece látható...

Megjelent a Cimbora 1999/2-es számában