A betlehemi születésnap Augustus császár népszámlálásával függ össze. Ezért Tőzsér Árpád úgy szemlélteti: maga Augustus császár egy reggel arra ébredt, hogy a lába helyén is feje van... Akár­ csak a kártyalapokon ábrázolt királyfigurának. Az idő kezelése, az események elhelyezése az idő szá­lán, a dátumozás mindig is foglalkoztatta az embert.
A legkézenfekvőbb eszköze erre azt emlékezet, az­óta is. Igen ám, de a személyes emlékezet a jobb vagy gyengébb észbentartó képességtől függ, máso­kat is segítségül kell hívni. A közösség emlékezete számára akkor válik kemény dióvá a dolog, mikor olyan korábbi eseményekről van szó, melyekre köz­vetve, több nemzedék emlékezet oszlopát egymásra szerelve lehet csak „emlékezni”. Nosza gyorsan rög­zíteni kell, jól vagy rosszul, krónikában, mesében, hagyományban. A régmúltban mesebelien mulatsá­gosnak tűnő túlzások is csúsztak be efféle időszámítgatásokba, hogy például az jön ki: voltak legendás királyok, akik többezer évig uralkodtak. Időkezelé­sünk mai szintjén már sokkal többet tudunk magá­nak az idő kezelésének történetéről is, ahogy rend­re kialakultak a különböző időszámítások és össze­álltak az első „naptárak”. Azért mondjuk ma is többesszámban, mert ma is megvannak itt-ott még, bár a könnyebbség kedvéért, a gazdasági élet zökke­nőmentessége, a közlekedés menetrendjei kedvéért megegyeztek, hogy világszerte a „mi” (európai, ke­resztény) szokásunk szerint számítjuk a világ idejét, de belső használatra, a világ nagy hagyománnyal rendelkező kultúráiban még élhet az eredeti, „ősi” saját időszámítás is emellett. Miképpen az írásmó­dok is különbözőek maradtak a kultúrák egymásra való hatása és tapasztalataik cserélődése ellenére.
Ilyen saját érdekes időszámítást követ Kína is. A múlt, a történelem naptár-kultúrája után érdeklőd­ve, elsősorban az olyan időszámítási hagyományo­kat kell számbavenni, melyek ha ki is vonultak a di­vatból, mégsem puszta érdekességek, hiszen nélkülük aligha lehet eligazodni az akkori idő szöve­vényében, az akkori élők gondolatmenetében. A rómaiak „a város” (Róma) alapításától számították a világ sorát. A Bibliában a világ teremtését veszik ala­pul, a zsidó vallás és az ortodox (görög-keleti) ke­resztény egyház ma is ezzel az időrenddel él a maga belvilágában. Az iszlám ugyancsak későn kezdte, az alapító nagy prófétájától, Mohamedtől számol el az idővel, tehát alig 1380 körül áll a mi 1998-unkhoz képest. Saját időszámítása volt az olyan birodalmak­nak, mint az egyiptomi, a babiloni, melyek aztán a birodalom feloszlásával együtt szűntek meg. Ismer­ni és számításba venni őket azért ma is fontos an­nak, aki a korabeli eseményekkel bíbelődik. Rómá­ban is a császár nevezetes népszámlálási parancsá­nak a júdeai tartományba „átfaxolt” példányán nem holmi „Krisztus-előtt” áll, hanem a saját folyamatos időszámításuk szerinti dátum (állhatna, hogyha vol­na ilyen „okirat”). Egy dolgon érdemes eltűnődni: a világraszóló betlehemi esemény időpontját, tehát a császárt jelképesen kettészelő „nulla” pontot a „Kr. e. - Kr. u.” között – vagy hatszáz évvel utólagosan számította ki egy kolostor tudós lakója. Ám karácso­nya az embereknek nem a visszamenőleg egy új naptárszámításban rögzített időpont óta, hanem a valódi esemény óta van. Ebben megnyugodhatunk.

Megjelent a Cimbora 1999/1-es számában