Kard, kalapács, kalamáris
De azért bekapcsoljuk a tévét, betérünk a moziba. És legjobb esetben a Kelet-Ázsiából elterjedt és divatba jött, igazán mutatós „szabályos” verekedések, a judok, karaték, tékvandók fajtáiban gyönyörködhetünk, ahogy évtizedekkel ez előtt csupán a box volt a mutatós és szabályos pufálás szemgyönyörködtető izgalom. Ám hogyha a gyermekek számára készülő rajzfilmeket vesszük, Tom ott is akkorákat sóz a pléh szemétlapáttal Jerry fejére, hogy a pléh mint valami fánksütő felveszi a kis fej alakját. Persze Jerry szalad tovább s pár perc múlva mindenki feltámad. Nos talán ez a legveszélyesebb tévtudat, melyre a gyermekeket már ráneveli az efféle erőszaklátvány: hogy a jó karatebajnok, a szupermen odasóz, de abba nem szakad bele a hasizma, szíve az ellenfélnek, meg hogy lapáttal is fejbe lehet vágni Tomot és Jerryt. Azért jobb ha valóságban nem történik meg.
Ha a múltat vesszük, már a történelem hajnalán, ahogy a rögzítő írásmódokat felfedezték, ott helyben csak úgy tódultak a rögzítésre, továbbításra váró és arra érdemes csihipuhi esetek. Az egyiptomiak, a mezopotámiai kultúrkörök, a Biblia tele van egyéni esetekkel, melyek tragikus kimenetelűek és valóságos tömegmészárlásokkal, népirtásokkal. Ama máig csak képletesen elszármazó mondás, mely valami súlyos fenyegetést hivatott jelképezni, hogy „szíjat hasítok a hátadból”, arra a kellemetlen szokására vezethető vissza a győztes asszíroknak, hogy bizony valóságosan ezt tették hadi foglyaikkal. A fáraó pedig az egyszerűség kedvéért úgy állapította meg, hányan estek el egy-egy csatában, hogy minden ellenségnek, aki ott hevert a mérkőzés végén, csuklóból levágatta és halomba hordatta a két kezét, azt megszámolták és elosztották kettővel.
Mai ésszel azt mondaná az ember, hogy nem pontatlan, mert ha például kesztyűkkel végeznénk el egy ilyen számolást, könnyen kiderülne hogy több a jobbkezes, mint a balkezes darab s akkor hányán voltak akiknek a kesztyűjét halomba dobták?
Az események egy része rege csupán, a legidősebb hiedelemvilág, a mitológia tartozéka, ám a rémségek rémségek maradnak, mert őrzik egy észjárás, egy szokásrendszer játék szabályait, nem a képzelet szülöttei. A görögök nagy és gyönyörű kultúrájának hátterében, a mindennapok Tom és Jerry macska-egér erőviszonyai közt csupa olyasmit találunk, hogy egész családok, egymást követő nemzedékek, mintha átok ülne rajtuk, irtják egymást, ölik, gyilkolják környezetüket. Féltékenységből, érdekből, de néha pusztán szeszélyből. A király lány kezét annak ajánlja a felséges papa, aki őt kocsihajtásban legyőzi. A hercegnő már szerelmes egy ifjúba, lefizeti a kocsihajtót, hogy a kerékszeget vas helyett viaszból csinálja s a királlyal együtt boruljon fel. Ez sikerül, a kocsihajtó mintha kaszkadőr lett volna s mivel tudta is mi következik, megússza, de a király nyakát szegi. Ám ekkor a kocsis zsarolni próbálja a királylányt, erre elteszik láb alól. Ugye mintha egy mai krimi témája lenne. Ebből a szempontból nem változott a világ. Nem is kell azt hinnünk, hogy ez jellemezte az életet bármikor. Az igazság az, hogy a mindenkori közönség szeret borzongani, izgulni, igényli a horrort s az iroda lom egy része készségesen kiszolgálja ezt az „ízlést” is.
Megjelent a Cimbora 1997/7-es számában
Szamárfüles csigaház
Kard, kalapács, kalamáris
Bár a könyv könnyen pusztuló holmi volt kezdettől fogva, tűz és víz egyaránt ártott neki, egészen korán rákerült az értékelt hadizsákmányok listájára is. Már a történelem mezopotámiai hajnalán akadtak olyan hadjáratok, mikor buzgón összekeresték az elfoglalt városokban fellelhető írásos emlékeket.
Kő kövön megmarad
Kard, kalapács, kalamáris
A jelenkori emberiség két legbűvösebb igéje, melyek hatalmas, vissza és előre ható távlatokat fejeznek ki: a fejlődés és a haladás. Egyik is, másik is összefüggésben áll egy ősrégi kérdéssel, melyet százötven éven belül tisztázott a tudomány.
A győzelmes írás
Kard, kalapács, kalamáris
Anélkül, hogy ezen el szoktunk volna gondolkodni, annyira természetesnek, magától értetődőnek vesszük: anyanyelvűnk révén máris egy kultúrkör részesei vagyunk. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok"... vagy „Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek"; hogyha nem emelkedett tartalmú példákat keresünk, akkor „Megy a juhász a szamáron" vagy „Ég a nap melegtől a kopár szik sarja"... Avagy bérmelyik népdal kezdő sora. Persze ebbe a kultúrkörbe az ilyen emlékezetben megtartott, mindenkitől ismert „belépők" vagy „jelszavak" révén bárki beléphet, aki érti nyelvünket, ahogy mi is részesei lehetünk más kultúrák mennyországának, ha felismerjük, hogy a „To be or not be" – vagy fordításban: „Lenni vagy nem lenni", ez Hamlet monológjának eleje és „Allons enfants de la patrie" az a Marseillaise kezdősora.