Arról van szó ugyanis, hogy az em­ber mint a Földön létező természeti környezet része egyből, „kész termékként” állt elő, ahogy azt évezredek óta a vallások tanították, avagy az élővilág lehetőségein belül hosszan alakult és finomodott, erősödött fizikailag, hogy méltó hordozója legyen egy valóban csodasze­rűvé csiszolódott szellemiségnek? Mert azt ta­gadhatatlan tényként kezeli ma már mindenki, hogy ez a lény változott a legtöbbet s a leglát­ványosabban olyanná, aki nemcsak ösztönei­nek enged, hanem öntudatára hallgat, nem csu­pán dorongot, csóvát, kardot forgatva tör a cél­ra és győzedelmeskedik, de a láthatatlanul ki­csit s a felfoghatatlanul nagyot is megérti, kris­tályszerkezetek és vegyi képletek titkát fürkész­ te ki s folyik elképesztően érzékeny és pontos műszereinek előállítása, a fegyver, kasza, kapa használata mellett, azzal párhuzamosan. En­nek a hosszú, a bolygónk létéhez, korához mér­ve persze nyúlfarknyi időnek a történéseit jel­lemzik és foglalják folyamatba ezzel a két szó­val, fogalommal, hogy fejlődés, meg haladás.
Érdekes, hogy nagyjából az ismert történe­lem is ugyanannyit jelent: 5-6000 évnyit, amennyit a teremtés óta eltelt időnek tart a Biblia, avagy a mohamedán időszámítás. Ám a törté­nelmet mai gondolkodásunk szintjén – a be­széd írásban való rögzítése óta számítjuk, füg­getlenül attól, hogy ami „írva vagyon” az sem feltétlenül mind csupa megbízható adat. Min­denképpen: ami azelőtt volt, azt történelem előtti időnek mondjuk. Ez pedig százszorosán hosszabb, mint a már kialakult ember, az írni, építeni tudó ember világa. Mondhatni: a történe­lem kezdetéig kifejlődött, fejlődött ki az em­ber. Az hogy eljutott a követ kőre tevő, értelme­sen és tudatosan építkező fázisba –éppen ezt a nagy vizsgát jelenti: hogy keze-lába-elméje oly ügyes és gyakorlott lett, hogy amit azután, azóta művel, azt sikersorozatnak lehet tekinteni – annak a fura ellentmondásnak (idegen szó­val: paradoxonnak) a beszámításával – hogy sok, szinte szüntelen háborúskodása közepet­te épp az lett jellemző, hogy „kő kövön nem ma­rad” a nyomában. Persze ez szerencsére túl­zás, hiszen a régmúlt számos felülmúlhatatlan alkotása – például a piramisok, az Akropolisz vagy a Colosseum, avagy a Stonehenge-i csil­lagvizsgáló és a Kínai Nagyfal – ha többé-kevésbé romos állapotban is, de még ma is látha­tó. És az is jellemző volt a folyamatra, hogy míg egyik helyen már emeletes palotákat emeltek, más pontján a Földnek még barlangokban lak­tak.
A legfontosabb, hogy egy láthatatlan „célsza­lagot” átszakítva — szellemileg is átlépett egy újabb szakaszba, éppen annak révén, hogy megtalálta a nagy megoldást: annak módját, hogy rögzíteni s a rögzített formából újra előhív­ni lehessen a gondolatokat, tehát leírni és kiolvasni.
Ha egyedként és emberiségként addig fejlő­dött, hogy társadalomnak nevezhető már, ami azelőtt legjobb esetben csapat, csoportosulás, csődület, horda nevet érdemelt, akkor ennek az új minőségnek a nevében kezdődött el a lépegetés egy új, azóta is tartó folyosón vagy mozgó­ lépcsőn. Kezdetét vehette a haladása.
A jelenkori emberiségre tekintve, ma általáno­san elismerhető, hogy amit „Nyugatnak” neveznek: az európai és amerikai társadalmak jutottak, már több száz éves előnyt élvezve, az él­re. Képletesen és valóságosan náluk legmaga­sabbak a „felhőkarcolók”. Ám ez nem volt min­dig így.

Megjelent a Cimbora 1997/2-es számában